Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-47

212 47. országos ülés január 24-én, kedden. 1888. tokba beszámíttassék, azért a véderő-bizottság a törvényjavaslat második szakaszában kimondott visszaható erőt ez esetre indokoltnak találta. Ezen törvényjavaslat ugy a hírlapokban, mint a magánosok körében nagyon meg lett beszélve és sokan annak beadásának oly okot tulajdonítottak, mely talán nem létezik; a mostani politikai helyzetre való utalással nagyon könnyen lehetne e törvényjavaslatot indokolni, de én nem teszem ezt azért, mert meg vagyok győződve, hogy beterjesztésének az oka nem ezen körülményben keresendő, másrészt pedig az egyedüli helyes és természetes indokolásnak tartom azon körülményt, hogy minden katona köteles lőfegyverével megismerkedni, hogy annak idején helyét megállhassa, miután meg vagyok győződve, hogy ugy a közös hadügyér, mint a honvédelmi minister e törvényjavaslat által rájuk ruházott hatalommal csak akkor fognak élni és a tartalékosokat és szabadságolt állományú honvédeket csak akkor fogják behívni, ha erre valóban szükség lesz. Miután e törvényjavaslat czélját nem valami politikai actio előjelének, hanem tisztán szükségességnek tekintem, ennélfogva a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlom. (Élénk helyeslés jobb felöl.) Czirer Ákos: T. ház! Ha nem volnánk szokva ahhoz, hogy a hadsereg ügyeivel foglalkozó előterjesztések még azon esetekben is, a melyekben azok a magyar honvédségnek katonai alkotmányát közelebbről érdeklik, rendszerint mindenkor és lehet, hogy ez a mai közjogi helyzetnek nehezen ignorálható következése, a közös hadügyi kormányinéhében fogadtatnak és a hadsereg szolgálati nyelvén pillantják meg először a napvilágot, akkor a jelen törvényjavaslat olvasásakor kétség támadhatna bennünk az iránt, hogy vájjon az ebben rejlő közjogi helytelenséget pusztán az idő kímélésre való törekvés rovására kell-e Írnunk, avagy azon irányzat újabb térfoglalásának kell azt inkább tartanunk, mely a fegyveres erőnek ma még némi közjogi különállást élvező külön alkatelemének, a honvédségnek a közös hadsereggel való szorosabb, szervesebb összehozására, vagy hogy röviden szóíjak, a két hadsereg egyesítésére és egységesítésére törekszik. Azonban, mert tudvalevő dolog az, hogy az ilyen kérdésekben az elvi conceptiók mindig a közös hadügyi kormány dolga szokott lenni, ennélfogva jogosult azon föltevésünk, hogy ezúttal sem pusztán czélszerűségi szempontok szolgáltak az elhatározás alapjául és e körülmény sarkal engem arra, hogy a különben csekély jelentőségűnek látszó kérdésben a t. ház becses figyelmét néhány perezre igénybe vehessem, A nélkül, hogy a tartalékosok tervezett behívása és kiképzésének szükségességét vagy e rendszabály katonai értékét és horderejét kétségbe vonni akarnám. Felfogásom e kérdésben sok tekintetben eltér attól, melyet a törvényjavasJ lat indokolása tár elő, mert az én igénytelen véleményem szerint czélszerű lett volna ezen javaslatnak a közös hadsereggel és a honvédséggel foglalkozó azon intézkedéseit elválasztva hozni a törvényhozás elé és különváltan kérni annak tárgyalását. Nemcsak azért, mert a törvényhozás hasonló tárgyú és tartalmú kérdésekben eddig mindig külön intézkedett a fegyveres erő ezen két alkotó elemét illetőleg, hanem azért is, hogy eleje vétessék azon közjogi abnormititásnak, mely ezen úgynevezett közös és nem közös dolognak egy mederbe szorításából származhatnék. (Helyeslés szélső balfelöl.) Bátor voltam az imént is említeni, hogy a javasolt különválasztást és tárgyalást első sorban a törvényhozás eddigi gyakorlata tenné indokolttá. Ezen ellenvetésemre a t. honvédelmi minister ur a bizottságban azt válaszolta, hogy van rá praeeedens, mert már 20 év óta a törvényhozás a közös hadsereg és honvédség ügyében számos esetben egyszerre intézkedett. Ez kétségtelen, de az is bizonyos, hogy a fegyvergyakorlat kérdésében s most is csak arról van szó, minden egyes alkalommal külön törvény alkottatott s azért ebben az egy kérdésben a t. minister ur a törvényhozás eddigi praxisára nem utalhat, mert méltóztassék végignézni törvényeinket s azokból ki fog tűnni, hogy a törvényhozás ilyen esetekben mindig külön törvény által intézkedik. A törvényhozás iránt tartozó tisztelet tiltja annak feltevését, mintha az eddigi gyakorlat a puszta véletlen és nem a komoly megfontolás eredménye lett volna s miután én nem látom okát annak, hogy az eddigi praxistól a jelen esetben miért kellene eltérni, már ezen egy ok is rábírt volna engem arra, hogy indítványomat előterjesszem. De van még egy más ok is, mely a különvált tárgyalást indokolttá teszi. Ismeretes dolog a t. ház előtt, hogy a mióta 1867-ben a közjogi csomó megoldásának és a monarchiái érdekellentétek kibékítésének nem épen közkedveltségíí módozatát megalkották, azóta vannak minálunk úgynevezett közös érdekű viszonyok, melyek a monarchia két államának törvényhozásai által egyenlő elvek alapján szoktak rendeztetni. Ezek közé tartozik a hadügy is, melyről mellesleg legyen mondva, Deák Ferencznek az volt a véleménye, hogy a hadsereg közössége lehet czélszerűségi kérdés, de ez a közösség közjogilag nem létezik és törvényeinkből semmivel sem indokolható. (Ugy van! a szélső baloldalon.) A jelen esetben, mikor nemcsak a honvédségi, de a véderőről szóló törvény részleges módosításáról is van szó, megint ilyen közös érdekű dologgal állunk szemben, melyet azonban mi, legalább a javaslat kívánta terjedelemben közös érdekűnek el nem ismerhetünk. (Helyeslés bál- és szélső balfelöl.) A mai közjogi helyzetből kifolyólag mi sem