Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-45

J48 45. országos ülés január 21-én, szombaton. 1888. folyamában gróf Apponyi Albert t. képviselő ur két izben is foglalkozott személyemmel oly módon, hogy azt szó nélkül nem hagyhatom. Nevezetesen először gúnyolva szólott munkáimról, azután pedig constatálta ünnepélyesen Magyarország képviselőházának nyilt ülésében, a függetlenségi és 48-as párt viharos tapsai és éljenzései közt, hogy ő gróf Apponyi Albert, én pedig csak Sehwarcz Gyula vagyok. (Mozgás a baloldalon.) Erre vagyok bátor egy-két megjegyzést tenni. Tisztelt ház! Hogy vájjon az én munkáim hasznot tesznek-e a tudománynak vagy sem, azt én magam eldönteni hivatva nem vagyok; azt az egyet azonban mondom, hogy efelett döntő ítéletet mondani gróf Apponyi Albert sem lehet illetékes. Miért? Azért, mert véletlenül az én munkáim máimagukban véve is oly természetűek, hogy már e természetüknél fogva azoknak értéke felett csak oly forumok ítélhetnek döntőleg, a mely forumokhoz nem hathat fel sem az ily közbeszólás moraja, sem pedig gróf Apponyi Albert t. képviselő ur bájos ékesszólásainak csillámai. Ez az egyik. A mi pedig azt illeti, t. képviselőház, hogy constatálni méltóztatott a nemes gróf képviselő ur, hogy én csak Sehwarcz Gyula vagyok, ő pedig gróf Apponyi Albert: erre nézve én azt constatálom, hogy bár az igen t. képviselő ur az általa követett strategema szerint az önvédekezésnek formájába öltöztette ezen kijelentését, hogy vannak dolgok, melyeket ma, a XIX. század utolsó negyedében el lehet ugyan mondani suttogó hangon zártkörű tánezvigalomban, de nem lehet elmondani a nélkül, hogy megütközést ne keltsen egy népképviseleti állam törvényhozási termében; mert nem lehet, hogy megütközést ne keltsen az, midőn születési rang és czím szerint osztályozza valaki a képviselőket, minket, kik a nép bizalmából az alkotmány értelmében a souverain hatalomnak vagyunk részesei. És részemről valóban őszinte örömet éreznék a fölött, hogy az, a ki engem ily módon megtámad, az igen t. képviselő ur, ennyire eltalálta magát szólni; őszinte örömet éreznék — mondom —- ha nagyobb lenne bennem a káröröm a felett, hogy a kik engem megtámadnak, ekként elszólják magukat a világ előtt. De még sem örvendek, mert nagyobb bennem ezen kárörömnél azon aggodalom, hogy hová fog fejlődni már a legközelebbi időben is a mi pártküzdelmünk, ha még az is, a ki váltig azért intéz támadásokat ellenem, hogy ő őszinte hive a democratiának és szabadelvűségnek akkor, midőn születési rangezím szerint osztályozza fényes nappal a képviselőház termében képviselőtársait (Nagy zaj. Ellenmondások balfelöl) s midőn még az is ez által véli szolgálhatni a népképviseleti állampolgári jogegyenlőséget. (Helyeslések.) Elnök: T. ház! Csak arra kérem a képviselőház tagjait, ne méltóztassanak ily túlérzékenyek lenni. Hisz az megtörténik a vita hevében, hogy az egyik másik szónok, ha őt megnevezik, szintén megnevez más képviselőt, de ez még nem jelenti azt, hogy képviselőtársait classificálja. (Általános helyeslés.) Horváth Gyula: T. képviselőház! (Halljuk!) Teljesen érzem a magam elé tűzött feladat nehézségét. A vitának ily előrehaladott stádiumában fényes sora után a szónoklatoknak, de kivált tegnap gróf Apponyi Albert igen t. képviselő ur által elmondott nagy jelentőségű, nagy horderejű és a kérdés meritumát teljes mértékben felölelő beszéd után, — nekem, e párt egyik közkatonájának, feladatom sokkal nehezebb, mint más időben, más szónokok után lehetne. (Bálijuk!) Mindenekelőtt, t. ház, ki kell jelentenem, hogy én teljesen osztozom gróf Apponyi Albert igen t. képviselő urnak abban a felfogásában és ugyanazt választom én is kiinduló pontul, hogy a múlt törvényhozási ülésszak végén, a választásokat megelőzőleg mindenkinek éreznie s tudnia kellett, hogy Magyarország egy új pénzügyi aera előtt áll, melynek irányútjait megjelölni a választások után az a kormány lesz majd hivatva, melynek a nép többséget adott. És, t. ház, nem a polémia kedvéért mondom ezt, inert egyáltalában nem tartom magamat elég erősnek arra, hogy gróf Apponyi t. képviselő úrral polémiába elegyedjem, hanem azért mondom, mert ő felhozta és ezzel szemben elfoglalandó álláspontomat kifejtenem szükséges : engemet a választások eredménye sem csodálkozásra nem birt, sem meg nem lepett, Ha egyszerűen ugy állt volna a kérdés, a hogy a mélyen t. képviselő ur felállította, ha egyszerűen az mondatott volna, hogy igenis az utóbbi 10-—12 év alatt az állam terhei ennyivel szaporodtak, ennyi az a teher, mely a többség támogatásában részesülő ezen kormány alatt a nemzet vállaira nehezedett és evvel szemben az aequivalens nem egyéb, mint az a tény, hogy egy válság után újabb válság elé érkeztünk, igenis, ha a kérdés igy állt volna magában véve és ha ez igaz volna: akkor igenis méltó ok és jog volna arra, hogy mindenki csodálkozzék és mindenki meg legyen lepve a választások eredményétől. De felfogásom szerint, t. ház, a kérdés nem igy áll. Hiszen tudjuk, hogy Magyaroszágnak az 1867-iki kiegyezés után teljesen át kellett alakulnia, az európai államok sorába kellett belépnie s meg kellett felelnie azon feladatoknak, melyeket a jelen viszonyok között minden civilisált állam Európában teljesíteni köteles. (Ugy van! jobbfelöl.) Ilyen nagy feladatok elérésének meg volt a múltban is minden nemzetnél, minden államnál az ára. (Tetszés jobbfelől.) Ennek az árát a nemzeteknek részint vérben, részint pénzben mindenütt meg kellett üzetmölt.(Igaz! Ugy van! jobbfelől.) Ez a nagy kérdés állott a nemzet előtt. Hiszen az