Képviselőházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–deczember 17.

Ülésnapok - 1887-31

340 31, országos ülés deczeraber 12. 1887. védelmi minister ur és Ugron Gábor képviselőtársam között, az utóbbinak egy interpellatiója alkalmából. Nem akarok e vitába belevegyülni. Nagy figyelemmel hallgattam a minister ur válaszát, megtettem arra magamban reflexióimat, talán elő is hozhatnám, de tüzetesen belebocsátkozni nem akarok, hanem egy-két körülményt mégis meg kell érintenem. (Halljuk! Halljuk!) Hiszen oly tábornokokról van szó, kik a közös hadseregnek tábornokai. Igaza van az igen t. minister urnak, hogy minden ember maga a legilletékesebb annak meghatározására, hogy testi, egészségi ereje meddig engedi a súlyos megerőltetéssel járó katonai szolgálat teljesítését. Azonban azt a mértéket ugy általánosságban, mint a t. minister ur mondta, hogy a lovaglási képesség a hadtestparancsnokoknál a legfőbb criterinm magasságára emeltessék, bocsánatot kérek, de én elismerni soha nem fogom. Az is jó, ha megvan egy egyénnél, de hogy annak teljes hiánya volna meg azon nyugdíjazott egyéneknél azt el nem ismerhetem és nem gondolom, hog}^ csak ezen szempontból nyugdíjazták volna őket, bár erősen hangsúlyoztatik ez a szempont. Említést tett továbbá a t. minister ur arról — talán egy kis szenvedélyesség is vegyült a hangba, a mi a vita hevében megesik a nélkül, hogy előre feltett dolog volna bármelyikünknél — hogy Ugron Gábor t. barátom nem tett jó szolgálatot azon a t. minister ur s mindnyájunk által nagyrabecsült, most, fájdalom, nyugdíjazott tábornokoknak, mikor itt ügyüket szóba hozta. T. minister ur! Mi szolgálatot tenni senkinek sem aka runk, semmi egyénnek, hanem akarunk szolgálatot tenni a nemzetnek, mely bennünket ide küldött. (Igás! Ugy van! szélső lalfelöl.) És én azt gondolom, hogy Ugron képviselőtársam is ezt akarta és tett is szogálatot az által, hogy a már aggódó közvéleményt iparkodott felvilágosítani, vagy legalább alkalmat nyújtani a t. minister urnak, hogy világosítsa fel. Mert a honvédségnél történt ezen tömeges nyugdíjazások folytán — méltóztassék elhinni t. minister ur — a nemzetben bizonyos élénk aggodalom merült fel, sőt ezen aggodalom bizonyos megdöbbenést keltett még a honvédség tisztikarában is, vagy legalább annak oly részében, mely függetlenül tud gondolkozni. Én nem vitatom azt, mennyiben volt önkényes, mennyiben nem, azon tábornokok nyugdíjazása; tudom, hogy mind maguk adták be nyugdij iránti kérvényüket, de az is kézzelfogható dolog, hogy például a kassai igen tisztelt, fényes nevű, nagy múltú és jellemű tábornokra vonatkozólag oly előzmények történtek, melyeket, mivel nyíltan, sajtó utján is forogtak szóban, itt is érinthetek. Mikor a t. minister ur a féldandár-rendszert behozta, (Halljuk ! Halljuk !)Máriássy volt az, a ki felszólalt e rendszer, mint ezélszerűtlen ellen. 0 volt az, ki nyíltan neve aláírásával czikkezett ellene, a mennyiben a munkamegosztást az által a zászlóaljaktól helytelenül elvonottnak és a zászlóalj-parancsnokok önállóságának rovására elrendeltnek tartotta. Azóta, mióta Máriássy a féldandárrendszer ellen ugyszóval előterjesztéseket tett, mint írásban felszólalt, a honvédség köreiben — nem tudom mennyire helyes meggyőződés szerint — az a vélem van, hogy Máriássy többrendbeli oly megaláztatásoknak tétetett ki, melyeket ő, az érdemes és büszke katona bizony nem tűrhetett s melyek közül csak egyet bátorkodom itt felemlíteni, azt tudniillik, hogy Kassára hadtestparancsnoknak nála ifjabb rangú altábornagy neveztetett ki korra idősebb rangú társának katonai ellenőrzésére, a ki nem tehetett egyebet, mint hogy ezen körülménynél fogva magát előbb a várakozási illetékbe, utóbb pedig nyugdíjba helyeztetni kérte. Akármilyen vasegészsége lett volna, egy érdemes katonára nézve ez a körülmény maga elégséges lett volna, hogy nyugdíjaztatását kérje. Nem szólok többet ezekről a nyugdíjaztatásokról, t. minister ur, csak egy példát akartam felhozni s nem fogadom el a t. minister ur argumentumát, hogy ezekre a tisztelt nagy nevű és nemzetünk közbecsülésében levő férfiakra nézve a maguk óhajtását teljesítették volna. De ha nem teljesítették, legalább teljesítették volna bár csak egyebekben a nemzet óhajtását, abban tudnillik, hogy ezen nyugdíjazásoknak a honvédségre való tekintettel talán valamivel kissé több decorummal kellett volna törtéműök. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) íme, a t. minister ur ifjabb altábornagy, mint pl. Máriássy és a minister ur az ő nagy érdemeinél fogva, a melyeket én kétségbe nem vonok, részesült azon kitüntetésben, hogy egy magyar ezred tulajdonosává neveztetett ki. Én azt gondolom, hogy a nála rangidősebb és nem kevésbé érdemes Máriássy nyugdíjaztatása alkalmából hasonló kitüntetést teljesen megérdemelt, annál is inkább, miután a Máriássy-családban ez mintegy hagyományos dolog. Már volt egy Máriássy-ezred, a mostani 37-ik. Uj dolog sem lett volna, hogy ha ugyanazon család egy tagját, Máriássy tábornokot ezzel megtisztelik. Tudom, hogy ez a korona joga. Nem is avatkozom bele. Azonban a korona tanácsosai kötelesek a nemzet óhajtásait tolmácsolni és hogy ha ezen nyugdíjazások ugy történtek volna, hogy ezen 5 altábornagy közül legalább egy, a legidősebb, Máriássy altábornagy ezredtulajdonossá neveztetett volna ki, a nemzet könnyebben vette volna be a, keserű pilulát. (Igaz Ugy van! a szélső baloldalon.) De volt egy más állás is, mely nyugdíjas, magas rangú tisztekkel, altábornagy ok és tábornokokkal szokott betöltetni s a mely Fratricsevics elhalálozásával üresült meg: a magyar testőrség főkapitányi hivatala. Ez a legdíszesebb hivatal, melyet a gróf Haller és más előkelő nemesi csa-