Képviselőházi napló, 1884. XVI. kötet • 1887. február 24–május 25.
Ülésnapok - 1884-360
360. országos ülés május 2. 1887. 357 zekből ideiglenesen felhasznált összeg. Ezzel szemben állott 51 milliónyi cselekvő összeg. De azután 1880., 81., 82. s a többi években egymásután egyszerre oly ugrások történtek a terhelő hátralékokban, hogy 1880-ban 70V 4 millió volt az államot terhelő hátralék, azután felugrott 83 3 /4 millióra, majd ismét 78 millió volt, azután 80, majd 97 millió, mig végre megállapodott 1885ben 90.450,590 írttal, a melylyel szemben állott 55.811,000 frt, a mit a ministerium előleg czímén követelt. Ezt tehát levonván a 90 millióból, marad nettó különbözet 33.885,383 írt. Ezekről az összegekről kellő időben a törvényhozásnak tudomása nem volt. Bátor vagyok emlékeztetni a t. volt pénztigyminister urat, hogy ismételve és ismételve felszólítottam őt e házban, hogy ismertesse meg a pénztári készletnek igazi tényleges helyzetét. Sok évi insistálás után a 22 milliónyi póthitel kérése alkalmával kezdett erről tüzetesebben beszélni a t. volt pénzügyminister ur. A mit akkor mondott, nem akarom szó szerint felolvasni. El fogja hinni a t. volt pénzügyminister ur, hogj^ körülbelül híven idézem szavait. Nekem felelve a t. volt pénzügyminister ur, azt monda, hogy különös, hogy én takargatássa] vádolom őt oly dolgokra nézve, a miket csakis 1884-ben és 85-ben lehetett megtudnia, mert hiszen azon állapot, mely a 22 milliós kölcsön szükségét előidézte, csak azon években keletkezett, ő tehát nem nyilatkozhatott előre oly dolgokról, melyek csak később állottak be. Pedig az imént felolvasott kimutatásból kitűnik, hogy nem 1884-ben és 85-ben keletkezett ez az állapot, mert meg volt ez 1880-ban is, a mikor a rendes készleteken kivül az idegen pénzekből 83 milliót kellett felhasználni és igy tovább, a mig fokozatosan felment 1884-ben 97 millióra. Tehát a minister ur már akkor nagyon jól ismerhette a helyzetet. Azonban a minister ur állandó törekvése az volt, hogy a költségvetést mindig a lehető legkedvezőbb arányban állítsa a ház elé és ezért mindig elhallgatta azt, a mit elhallgatni nem lett volna szabad. Hát í 884-ben, mikor megállapította a költségvetést, nem tudta- e, hogy 1.607,141 frtot felhasznált a készletekből? hát ezt nem kellett volna-e a deficithez hozzászámolnia ? És miután elhallgatta, ez nem szándékos tévútra vezetése-e a háznak'? Pedig mi, én, Enyedi Lukács és Iloránszky Nándor t. képviselőtársaim akkor is ráutaltunk és a minister ur ekkor is hallgatott. így keletkezett ez a roppant rendetlenség, mert még akkor is, midőn a minister ur egymásután négyszer — jobban mondva háromszor, mert most negyedszer nem ő teszi, bár az ő műve — mondom háromszor jött a ház elé a készletek kiegészítésére pénzt kérni, a helyzetet a maga tisztaságában soha fel nem tárta. És mit mondjunk ahhoz, midőn a minister ur felhasználta nemcsak azon idegen pénzeket, melyeket igy neveznek minden államban, a mi alatt értik a törvénykezési és másnemű letéteket, külön rendelkezési alapokat, miknek ideiglenes felhasználása minden országban, minden kormánynak meg van engedve; hanem egész bátran hozzányúlt azon pénzekhez is, melyek a törvényhozás által világos törvénynyel kijelölt ezélra voltak szánva, felhasználta a nélkül, hogy arról a törvényhozásnak egy szót is mondott volna? Pedig ez oly dolog, a melyre előzetesen engedélyt kellett volna kérnie s nemcsak előzetesen nem tudatta, hanem hosszú idő műit el, a mig csak sejteni is engedte. Más parlamentaris országban az ellenzék be nem érné a vád felhozásával és maga a többség sem nyugodnék bele, hanem egész határozottan azt javasolná, hogy az illető minister, a ki ily világosan megsértette egyfelől a törvényhozás budgetjogát, másfelől a világos törvényt, vád alá helyeztessék. (Egy hang a baloldalon: Meg is érdemelné!) En ezt nem javaslom, először azért, mert szeretek igazságos lenni és ismétlem: a hiba nem kizárólag a volt pénzügyminister uré ; a viszonyok lánczolatának azon politikai rendszernek okozata ez, a mely nálunk fennáll. Kellene javasolnom e helyett, legalább is azt, a mit a 22 milliós kölcsön alkalmával javaslatba hoztam, hogy t. i. legalább küldjön ki a ház bizottságot arra nézve, hogy végre valahára tisztábban lássuk magunk előtt a helyzetet. Hisz az előadó ur többször említette 1886-ot, de ő sem volt azon helyzetben, hogy arra felvilágosítást adjon, mindig vártam, hogy jöjjön valami számmal, de nem hallottam, mert természetesen majd csak egy év múlva fogjuk megtudni a helyzetet. De a minister ur tudja legalább azt, hogy mennyit használt fel az idegen pénzekből és ideje volna, hogy a ház győződjék meg a helyzet valóságáról. De ezt sem hozom javaslatba, mert emlékszem, hogy a ministerelnök ur milyen erélyesen ellenezte akkor, midőn más valaki volt a pénzügyminister, képzelem, hogy mennyire ellenezné most, midőn magáról van szó. En bizom a kormányra, hogy ítélje meg, vájjon múltja olyan-e, a melyből bátorítás meríthető arra, hogy most egy ily újabb műveletet bízzunk reá? A múlt históriája egyet minden esetre bizonyít. Bizonyítja azt, hogy menynyire igazam volt a múlt alkalommal, midőn felhívtam a ház és a kormány figyelmét arra, hogy az állami számvevőszék működési körét tágítsuk és azt gyökeresen és teljesen átváltoztassuk. Más országokban azt kérdeznék most, hogy hát a számvevőszék mit csinált addig, a mig ily gazdálkodás folyt 1 Nálunk igazságosan ezt a kérdést hozzá intézni nem lehet, mert a számvevőszék a számára kijelölt hatáskör szerint nem tehetett egyebet, mint meggyőződni arról, hogy a kormány az általa mondott ezélra költötte-e el a pénzt. Ha
