Képviselőházi napló, 1884. XVI. kötet • 1887. február 24–május 25.

Ülésnapok - 1884-347

347. erszágos ülés mérczln.s 26. 1887. 2*3 az, hogy a statusnak egyedüli hatalmi képviselője semmi más, mint a hadi erő, mint a katonaság. Hogy egyedül a katonai erő és hatalom az, melyben az állam a maga hivatásának, minden törekvésének végczélját láthatja. Következik ebből másodszor az, hogy ez a valóságos absurdum el van fogadva, hogy tudniillik az államnak minden functiója, minden szellemi és anyagi tehetsége egy irtóztató moloch gyarapítására fordittatik és ezen molochnak, ezen hadi erőnek nyomán jönnek aztán az özvegyek és árvák. A molochhoz és haecatombáihoz fordulva vetem fel azt a kérdést, hogy : vájjon miért? T. képviselőház ! Engem nem fog vádolhatni senki sem, hogy én elzárkózom a humanismus kérdése elől, hogy ne bírnék áldozatkészséggel ott, a hol ezzel valóságos áldás teremtetik. De rámutatok annak az okára és ott is megkeresem az indokot. T. ház! Tekintsenek önök, már most katonai és diplomatiai szempontból az általános felfogásra, Európában a helyzet bizonytalan; a háborútól minden ember fél, az emberiség keresi a vezető elvet, a kibontakozás elvét. Megülnek egy nagy j'ubileumot Berlinben, egész Németország jubilál: ma már ismét megkondul a vészharang, hogy a béke még biztosítva nincs! És akkor, mikor a dolgok igy állanak, mit látunk Európában ? Azt, hogy ott, a hol a valóságos jog és a valóságos igazság volna, a hol a béke biztosítékait kellene keresnünk és tudnunk kellene megtalálni: ott valóságos negatívval találkozunk — azt mondják Európa összes hatalmasságai, hogy a kis Bulgáriáért háborút viselni nem szükséges, sokkal kisebb, semhogy érette háborúba szálljunk; de ha az északi colossus megmozdul, akkor igenis lesz háború. Tehát előttük az a kérdés, hogy egy egész világrész békéje Bulgária miatt ne háboríttassák meg. Előttem azonban nem igy áll a kérdés, hanem ugy, hogy Bulgáriára nézve fel van-e vetve az a fontos, az a szent elv, a melyet elejteni nem szabad; mely benne foglaltatik e kérdésben : hogy van-e a népeknek joguk önállóságra és függetlenségre ? Igen-e vagy nem ? És hogy ez ugy döntessék el, hogy ne kutassuk, milyen az a nép, nagy-e vagy apró, hanem ezt az elvet kell realizálnunk, mert ha nem Bismarck jelmondata, hanem ezen igazság elvei állanak az emberiség előtt: csak akkor fogjuk elérni azt az igaz utat, a mely a caélhoz vezet, hogy tudniillik nem a durva erőszak, a hatalom, hanem az igazság hatalma az, a mi az emberiséget vezeti és a minek azt vezetnie kell. Hát, t. ház, vegyük a dolgot a maga természete szerint. Orbán Balázs t. képviselőtársam helyesen rámutatott azon anomáliára, a mely társadalmunkban s az egész európai társadalomban jelentkezik. A mostam áilain összes szerkezete, öszszes törekvése voltaképen két nagy kasztra akarja bontani a népeket. Egyik a kiváltságosaké, másik a munkásoké, melyek a kiváltságosak jóllétének megteremtői. Bárhogy iparkodjunk ez ellen tiltakozni, ez tényleg egész Európában igy van. A mai állam hivatása nem az, hogy mint állami szervezet biztosítson általános jóllétet, hanem az, hogy lát maga előtt egy elemet, melyet kipréselhet bizonyos állami institutiók érdekében. (Ugyvan! szélső bálfelöl.) Ha tehát, t. ház, oly magasztosnak és oly nagyszerűnek állítják a katonáskodást, a tiszteknek, ezek özvegyeinek és árváinak ellátását, én azt kérdem, hogy az a vér, a melyet az utolsó közlegény ont a harcztéren, alatta áll-e annak, a melyet a tiszt onta ki? Vájjon azon vércseppek, a melyekkel a munkás nép megkeresi azon irtóztató pénzt a moloch javára, kevesebbetér-e, mint azon izzadtság, a melyet a katonaság a gyakorló téren hullat? Ne méltóztassanak, t. ház, kasztokat állítani a nép zömével szemben, mert ez veszélyes lejtő. Ez, t. ház, tisztán a munka és a democratia kérdése. Ha már a mesteremberek is kezdik elhagyni műhelyeiket, hogy pensióra jogosító hivatalt kapjanak, ha az ifjú arra a pályára neveltetik, a melynek végén a pensio van, ha a társadalomban nem a munka, nem a törekvés, nem a szorgalom, nem a takarékoskodás, nem az életrevalóság az irányadó, hanem az a sok aranyos és paszomántos gallér és ha ezen aranyos és paszomántos gallér a polgári munka alól annyira fel van mentve, hogy a polgári foglalkozás reá nézve szégyen és megengedhetlen, akkor ez egy óriási ellentét, a melybe a productiv munka és a haderő tétetik. Mit tett, t. ház, Észak-Amerika hires tábornoka ? Mikor az óriási háború be volt végezxe, mikor a hazának a dicsőséget megszerezte, a rabszolgákat felmentette és a magáét megtette, akkor elment és folytatta régi mesterségét. Hát, t. ház, én jól tudom, hogy Európa a munka megbecsülésének ezen fokától még távol van, de én sokkal jobban ismerem a társadalmat és sokkalj óbban néztem azt meg, sem hogy ne látnám a pensionált légiókat, a melyeket mi eltartani kötelesek vagyunk. Mi, t. ház, nálunk egy nyugdíjazott katonatiszt ? Egy örökösen elégedetlen ember, a ki panaszkodik, hogy bizonyos intrigák következtében soha sem nyert kellő előmenetelt, hogy ezen intrigák folytán őt elütötték a jobb javadalmazástól, hogy ordót nem szerezhetett, hogy a pensio, melyet az állam ad, valóságos semmiség. S mit csinálnak ezen katonatisztek? Ott ülnek a kávéházakban a piquet és tartli mellett, szidják az állapotokat és várják a pensio felemelését. Nemcsak azokról a tisztekről van szó, t. ház, a kik valóságos realinvalidusok és a kik a munkára képtelenek, hanem azokról is, a kiket azért 31*