Képviselőházi napló, 1884. XV. kötet • 1887. február 5–február 23.

Ülésnapok - 1884-329

360 329. országos üiés február 23. 1887. Reflectálni kívánok még a t. igazságügyminister urnak azon kijelentésére, hogy hajlandó ugyan a bűnvádi eljárás codificalása alkalmával a szóbeliséget életbe léptetni; hajlandó fontolóra venni a polgári törvénykezési eljárás terén is a közvetlen szóbeliség kívánalmait: azonban két eljárást egyszerre nem fog életbe léptetni. Köszönöm, t. minister ur, ez irányban a gondoskodást. Tudom, hogy igen nehéz új törvényeket megtanulni s megvallom őszintén, meg lehet elégedve, ha a két eljárás közül csak az egyiket is méltóztatik életbe léptetni. Igen élénk, de igaz színekkel ecsetelte tegnap Hódossy Imre t. képviselőtársam azokat az állapotokat, a melyek az írásbeliség folytán Magyarországon fennállanak. Megvallom, hogy felszólalása és a conclusio, melyet abból merített, rám ig-en mély benyomást tett. Ha ő, a ki oly állást foglal el a társadalomban és a szakkörökben, melynél fogva minden szava nyomatékkal bir, azt mondja, hogy nálunk az igazságszolgáltatás ügyeiben a kormány rendőri szelleme annyira megfertőztette a viszonyokat, hogy ezeknek az igazságügyi állapotoknak további fentartására a költségvetést meg nem szavazza: ez uraim az elkeseredésnek oly mértéke, a melynél sujtóbb ítéletet az igazságügyi kormányra mondani nem lehet. (Zajos helyeslés balfelől.) T. képviselőtársam, a t. igazságügyi minister urnak programmjára reflectálva azt mondotta, hogy már elég ígéretet hallottunk e házban, de azokból vajmi kevés teljesült. Ne csodálkozzék azon senki, t. ház, hogy Hódossy t. képviselőtársam azt mondta, hogy nem bizom ezen ígéretekben, mert a nagy költő szavai szerint: „a pokolba vezető út sok jó szándékkal van kikövezve",mégis bocsássanak megt. képviselőtársaim, ha én semmi körülmények közt sem akarván reményeimről lemondani, részemről nem fogom igazságszolgáltatásunk kapujára ugyanazon nagy költőnek egy más mondatát felírni, mely igy hangzik: „e helyen tégy le minden reménységről", hanem elfogadom inkább báró Eötvösnek következő szavait: „inkább százszor csalódni, mint nem hinni". Ennélfogva, mivel én nem vesztettem el reményemet és hitemet az iránt, hogy igazságügyünk bajain administativ úton lehet segíteni; legyen szabad erre nézve néhány szerény megjegyzést tennem. Nekem, t. ház, meggyőződésem az, hogy első sorban szükséges nem annyira a jövőn munkálkodni^ mint inkább a jelennek nagy bajain segíteni. És én ezen segítséget nem a codificatio siettetésében keresem, mely amúgy is sokáig tart, hanem keresem inkább ott, hol nézetem szerint, azt megtalálni lehet s a hol legnagyobb s legjogosabb a panasz s ez igazságszolgáltatásunk lassúsága. Pedig, t. ház, ennek nem kellene igy lenni, mert hiszen ma már a végzett és kitűnően vizsgázott jogászoknak oly nagy tömege felett rendelkezünk, hogy azok segélyével helyes igazságszolgáltatást létesíteni sokkal könnyebb, mint ezelőtt. Azonban az igazságszolgáltatás jósága nem csupán a jogászok nagy tömegétől függ, hanem függ leginkább a helyes vezérlettől s azért én arra vagyok bátor a t. minister ur figyelmét leginkább felhívni, hogy a törvényszéki elnökök személyeinek megválogatásában és azok kinevezése körül a legnagyobb óvatossággal járjon el. Tudok rá példát, t. ház és azt hiszem, tudja azt a t. minister ur is, hogy csekély költséggel és csekély személyzettel egyedül erélyes vezérlet mellett lehet eredményeket felmutatni. Példákért, t. ház, nem is kell messze mennünk: ott van mindjárt a pestvidéki kir. törvényszék, hol a rendetlenségek egy időben oly annyira elharapództak, hogy mindenki azt hitte, hogy azt helyreállítani már egyáltalán lehetetlen lesz és mégis azt látjuk, hogy egy elnökváltoztatás azon törvényszéket oly rendbe hozta, hogy az ellen most már panasza senkinek sem lehet. Ott van továbbá szintén egy elsőrangú fővárosi törvényszék, mely elnökének hosszas betegeskedése folytán hanyatlásnak indult, de egy szerencsés elnökváltozás e törvényszéket is rövid idő alatt oly állapotba helyezte, hogy az most ritkítja párját Magyarországon. Ujjmutatás ez arra nézve, t. ház, hogy ott, hol kevés a pénz, mint nálunk s e miatt nem lehet nagy személyzetet alkalmazni: első gondja az legyen a t. minister urnak, hogy arra való elnököket ültessen az elnöki székekbe, de miután az elnökök megválasztása magában nem elég garantia a törvényszékek sikeres működésére, hanem ahhoz egyéb garantiák is szükségesek, nézetem szerint, ezeknek biztos megvalósítása érdekében revízió alá kell venni a fegyelmi törvényt. Én, t. ház, azt tartom, hogy az elnöknek a kötelességekről megfeledkezett tagok ellenében a rendbüntetések alkalmazása által nagyobb hatalom adandó, igen természetes lévén az, hogy mindezeket nem a birói függetlenség rovására fognám létesíteni, hanem fokozatos felebbezések megengedése által az illető megtámadottak jogát a kellő védelemben részesíteném. De, t. ház, ha az igazságszolgáltatás lassúsága az első bíróságoknál aggasztó, ugy még aggasztóbb az a felsőbb bíróságoknál. A felső bíróságoknál már oly mértéket öltöttek azok az úgynevezett restantiák, hogy ott ma a sürgetések bizonyos rendszere dívik, mely abból áll, hogy ha valaki azt akarja, hogy a királyi táblához, vagy Curiához beérkezett ügye legalább is, mondjuk^