Képviselőházi napló, 1884. XV. kötet • 1887. február 5–február 23.
Ülésnapok - 1884-328
336 328. országos ülés február 22. 1887. igazságszolgáltatás terén a fokozatos előrehaladás korszakát fogja inaugurálni. A költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés.) Veszter Imre: T. ház! Igazságügyünk mostani vezetője, mint valami súlyosan megterhelt hagyaték örököse, cum beneficio inventarii, lépett nehéz hivatalának birtokába. Miután hasonló körülmények között a zaklatott örökös irányában kiméletes a törvény és méh tányos a hitelezők serege — illő, hogy az ellenzék is kiméletes és méltányos legyen azon minister irányában, a ki a midőn beleült a ministeri bársonyszékbe, ugyanakkor egy elhagyatott, terveiben össze-vissza kuszált — működésében pedig majdnem teljesen megfeneklett ressortnak lépett örökébe. (Igaz! balfelöl.) Midőn azonban erre az az álláspontra helyezkedem, egyszersmind constatálnom kell, hogy mióta Magyarországon parlamentaris élet van, ellenzék még nem kapott fényesebb, bár szomorú satisfactiót, mint a minőt nekünk a t. igazságügyi ministerünk tegnap adott, a midőn nagyszabású beszédében felsorolta a teendőket, hogy a mint ő monda: végre valahára végét ejtse azon jogbizonytalanságnak, mely Magyarországon — fájdalom — évtizedek óta létezik. (Ugy van! balfelöl.) Ezek a minister szavai. A minister ur tehát igazat adott nekünk, kik e padokról évek óta hangoztatjuk, hogy justitiánk súlyosan beteg és e betegségnek gyógyítására most majdnem pontról - pontra ugyanazokat az orvosszereket ajánlja s helyezi kilátásba, a melyeket e padokról az évek hosszú során át folytonosan — de mindig hiába hangoztattunk. (Egy hang a jobboldalon: Mi is hangoztattuk. Egy hang a baloldalon: De nem követték. Derültség.) Hogy igazságügyünk mily szomorú állapotban van, azt bővebb részletezés nélkül is tudja mindenki, azt a minister úrral együtt érezzük valamennyien — hogy a jnstitia bajain segíteni kell, azt kötelességszerüleg vallja a törvényhozásnak minden öntudatos tagja s hogy a mostani igazságtigyminister úrtól e részben sokat vár és sokat remél az ország — az is kétségtelen. Én szivbőí óhajtom, hogy az igen t. minister ur e várakozásoknak meg is felelhessen, de megvallom — felette aggódom, hogy a hozzá fűzött reményeknek egy nagy része a mi általános politikai viszonyaink között, különösen pedig mostani szomorú pénzügyi bajaink mellett aligha fog megvalósulhatni s hogy a minister ur csakhamar súlyosan fogja érezni annak igaz voltát, a mit már Horatius mondott: „delieta majorum inmeritus lues." Mert hát mit talált a t. minister ur az általa átvett leltárban ? Irány nélkül megkezdett, de sehol be nem fejezett codificatiót, hiányosan, hibásan szervezett bíróságokat, kedvet vesztett hivatalnoki kart, az elintézetlen ügyek, a napról-napra mindinkább növekedő restantiák egész özönét s mindezeken felül még annak is tudatát, hogy a mindenfelől előtérbe nyomuló szükségletekre, javításokra, újra alkotásokra a szükséges pénzfedezet nincsen meg sehol — legalább nincsen meg az igazságügy számára a mostani Magyarországon. (Ugy van! balfelöl.) E szomorú viszonyok tiszta felismerése mellett a törvényhozás számára ez alkalommal alig marad egyébb fenn, mint egyelőre félre téve minden — a magasabb aspiratiók által ébresztett kívánalmakat és követeléseket, arra szorítkozni, hogy legalább a létező lehetőségek keretén belül megtétessék mindaz, a mi egy tűrhető modus vivendit biztosít s hogy egy jobb jövő számára ugy készíttessék elő a tér — ugy rakassanak le az alapok, hogy az előbb-utóbb elkerülhetetlen nagyobb reformok már eleve — már a priori meg ne rontassanak. (Helyeslés balfelöl.) A mi mostani igazságszolgáltatásunk leginkább érzett, legégetőbb baja, kétségtelenül az Ügyek elintézésének borzasztó lassúsága, torlódása, collective szólva — a restantia, melyről a minister ur is azt mondta, hogy komolyan aggasztó. Az igazságügyminister ur tehát ezt jól tudja — valamint mi is tudjuk, hogy ezen Begíteni a minister urnak egyik legfőbb törekvése. S valóban, a mint látjuk, a megürült állomások az újabb időben gyorsan betöltetnek, a rokkant bírák nyugdíjaztatnak s ifjabb erőkkel váltatnak fel, a minister ur pedig — mint a jó gazdák szoktak — maga néz szét munkásai között. Szép és dicséretes dolog mindez, de fájdalom, attól kell tartanom, hogy ez a lendület csak nagyon ideiglenes lesz. Mert emlékezzünk csak vissza, t. ház. Alig 5 éve, hogy a restantiák áradata a királyi táblát és Curiát végeímerüléssel fenyegette. Az akkori igazságügyi kormány egy alsóbirósági segédcsapat berendelésével ugy, a hogy segített a bajon s a hátralékok ideig-óráig csakugyan el is tűntek. — Alig azonban, hogy a segédcsapatok haza bocsájtattak, a restantia újból felütötte fejét és most a királyi tábla az előadó ur szerint körülbelül 25,000, a Curia pedig mintegy 6,000 restantiával lépett be a most folyó új esztendőbe; én egyébiránt ugy tudom, hogy ezek a számok tényleg még nagyobbak. Hová fog ez vezetni, t. ház! Szükségképen oda, hogy a hátralék rövid néhány év múlva arithmeticus arányokban szaporodva, végre oly számban fog jelentkezni, mely már egyértelmű lesz a jogszolgáltatásnak majdnem teljes szünetelésével. (Ugy van! bálfelöl.) Mi többen ezt előre láttuk, a baj bekövetkezését előre megjósoltuk s nem késtünk erre figyelmeztetni ugy az igazságügyi , kormányt, mint a törvényhozást.
