Képviselőházi napló, 1884. XV. kötet • 1887. február 5–február 23.

Ülésnapok - 1884-325

325. országos ülés február 18.1887. S75 a saját anyanyelvén kivül okvetlenül kénytelen majdnem a bölcsőben már egy másik, de néha több nyelvet is megtanulni. A felső-magyarországi ember kénytelen tótul tudni, máskép nem érintkezhetik a néppel; a dunántúli ember — magam is az vagyok — németül, az alvidék! rácznl, az erdélyi pedig kénytelen oláhul tudni. (Helyeslés.) De azért mi nem mehetünk odáig, hol Helfy t. barátom megállapodott, hogy kötelezővé tegyünk más ily honi nyelv, ily lingva vernaeula tanítását is, ámbár jó volna, ha tehetnők, mert csakugyan van egy kis ineonsequeníia abban, hogy egy lélekzettel felpanaszoljuk a túlterheléseket, a sok tantárgyat s más lélekzettel megint újabb tantárgyakat proponálnak, melyeket még tanítani kellene. Én azt hiszem, hogy ebben az élet sokat pótol, mit az iskola nem tehet, mert a gyermek játszva tanul meg két nyelvet. Tapasztalatból mondhatom, hogy azoknak az aggodalmai alaptalanok, kik azt hiszik, hogy két nyelv az iskolában nagy akadály. Én azt mondom, hogy két nyelv már az elemi iskolában sem mondható soknak, sőt ellenkezőleg ez nagyon fejleszti az észt, ébreszti már zsenge korban is az elmét, hanem azt már igazi csapásnak tartom, hogy nálunk már az elemi iskolában grammatieával kínozzák a gyermeket; minden grammaticai definitiónál, minden szabálynál sokkal hasznosabbnak tartom, ha a gyermek ugyanazt a fogalmat egy más nyelven is megtanulja kifejezni. Nem mondom, hogy ez sokkal többet ér, mint a másik módszer, mert a másik semmit sem ér, sőt soha nem eléggé kárhoztatandó és korholandó eljárás. (Helyeslés.) Ellenben, ha az a gyermek megszokja, hogy bizonyos fogalmat más nyelven is ki tudjon fejezni, megtanulja a gondolkozni tudást, az összehasonlítást, ez pedig véghetetlen nagy fontosságú. Ezt a soknyeivüséget tehát, ha csak idáig kéthárom nyelvig megy, magában véve még nagy szerencsétlenségnek nem tartom. De mi mindenben, t. ház, azonnal túlzásba esünk. Nálunk nincs vége, nincs határa a soknyelvüségnek (Ugy van! jobbfelöl) s e tekintetben nem lehet vádolni a közoktatást, mert az kénytelen lépést tartani a társadalommal. E tekintetben a társadalomra kell hivatkoznom, annak lesz feladata, hogy bizonyos tulságoktól meneküljön, hogy bizonyos — kimondom nyíltan — hiúságtól szabaduljon, mert bizonyos hiúság van abban, hogy ha valaki a soknyelvüségével kérkedik. Minálunk, t. ház, a német nyelven kivül, — melynek elengedhetetlen volta iránt nincs is véleménykülönbség köztünk, a német legközelebbi szomszédunk, melynek fején keresztül nem ugorhatunk át, hogy a francziához menjünk • culturáért, — ott van az Austriával való összeköttetésünk és végre ott van saját kebelünkben az egész kereskedelem, az egész iparos osztály, stb. Ezt nem nélkülözhetjük, de nem is nélkülözzük, mert mintegy magától ragad ránk. Hanem ha már a társadalom odáig megy, a mi semmiféle országban a világon nincs, hogy e kettővel,[hárommal meg sem elégedve, müveit embernek sem tartja azt, a ki francziául nem mondom, hogy tud, hanem oly folyékonyan, oly correct és elegáns párisi dialectussal nem beszél, mint akármelyik párisi, az okvetlenül túlzás. Nem veszi be a sálon és nem nézik embernek a diplomaták, még ha véletlenül bárónak született is, ha csak ugy nem beszél francziául, hogy mégsem ismerjük rajta, hogy tanulta, hanem hogy vele született. Ha igazi parlamenti emberek akarunk lenni, megkívánják tőlünk, hogy angolul is tudjunk. E nyelvből részemről, mivel régi táblabíró vagyok, az iskolában nem tanulhattam, mert akkor nem tanítottak még oly sok szép dologra minket, megvallom, bár fordítottam Maeauly-t, olvastam angol könyveket, de angol szót ugy kiejteni, hogy engem egy angol meg ne eorrigáljon, nem vagyok képes. De nálunk a praetensió meg van és mig az meg nem változik, hogy minden család franczia bonne-t fogad és francziául taníttat] a, petyegní kicsi gyermekét, a sok nyelvűség természetesen átmegy az iskolára, is. Azonban mi ad absurdum megyünk benne, mert nincs külföldön oly iskola, a hol annyi sokféle nyelvet kellene tanulni. Elismerjük, hogy a német nyelvet kell tudni a magyarnak s azt nem nélkülözhetjük, tudni kell francziául és angolul érteni, irni, tudni kell különösen latinul, mert nálunk nemcsak a classieai, de ' minden magasabb közjogi műveltségnek is az alapja a latin; de hogy még a görögöt is rákényszerítsük a tanulóra, az valósággal elhibázott dolog. A sok eszme közül, mely épen a napirenden levő tárgy alkalmából itt magként elejtetik, némelyik eltiportatik, de némelyik tán mégis kicsírázik annak idejében; tehát bízom abban, hogy a mi most jelenleg még éretlennek látszik. idővel meg fog érlelődni s visszatérünk tán még arra a régi jó táblabírói világra, mikor minden magyar ember majdnem olyan jól tudott latinul, mint magyarul. Nem ok nélkül volt az, ne nézzük ugy le a régieket. Még a 25-ös és 30-as években, mikor a nyelvi küzdelem nálunk megindult, nem egy régi magyar államférfiunak, ki különben jó magyar volt, scrupulnsa volt még az iránt is, hogy a diplomatiai nyelv polczáról ledobják a latint. Azt mondta akkor Cziráky, a magyar közjogi irodalom egyik tekintélye: „Ha ti elhanyagoljátok a latin nyelvet, majd németül kell beszélnetek." Nem teljesült be jóslata, de kis híja volt, mert egy időben csakugyan közel álltunk hozzá. Ez magyarázza meg azt is, hogy Cziráky, a ki mint tudjuk, antipodja volt Széchenyinek, mikor ez a nemzet közörömére felkarolta a nemzeti színházat, azt a hires mondást tette: „Nolo ex ruinis constitutionishungaricae theatrum aedifieare." Nem 35*