Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-313

M'A. országos ülés február 4. 1887. 395 operaház, a nemzeti színművészet ugyanazokon a | nyomokon halad, a melyeken halad a mostani kormányzat, a mely nyomokon a kormányzat a társadalom fölfogását tökéletesen felforgatta, rossz irányba terelte. (Igaz! a szélső balon.) A belügyminister maga rámutatott Parisra. Hát, t. képviselőház, a baj ok baja az, hogy a midőn a főváros nem bir annyi közönséggel, hogy egymással versenyre keletkező intézeteknek folytonosan szolgáltasson törzsközönséget, a melynek folytonosságától függ az intézmény fentartása, akkor párisi mértéket állítanak fel a következtetésekre. T. képviselőház! Mi volt a színművészet régen? A magyar színművészet főleg szavaló művészet volt, a mely egy nagy nemzeti missiót teljesített akkor, a midőn a nemzet minden egyéb eulturalis intézménytől az ő óhajtásainak, nemzeti geniusának bebizonyításától a hatalom által el volt ütve. És én, a ki Egressy Gábornak tapsoltam, a ki tapsoltam a színművészet voltaképeni oszlopainak, jól tudom, hogy azok a művészek meg voltak győződve arról és az lelkesítette őket, hogy ők egy nagy és nemes nemzeti missiót teljesítenek. (Igás! a szélső lalról.) Ahhoz volt szabva akkor a színdarabok kiállítása is és a közönség megtalálta a darabnak a becsét annak előadásában, nem pedig a külső fényben és a pompában. (Igás!.a székő balról.) Hát, t. képviselőház, a mai körülmények közt nem lehet mondani többé, hogy Magyarország culturája, sőt a nemzeti kérdés maga, a nemzeti lét kérdése maga egyedül csak színművészeire vonulhat vissza. Ma Magyarország közművelődésének van sok intézménye, a hol szelleme, a hol a nemzet irányai kimutathatók és fejleszthetők. A szinügy maga nem lehet többé oly factor, mint volt akkor az elnyomatás korszakában. De mikor én ezt kimondom, t. képviselőház, elismerem azt, hogy a színművészetnek ma is van nemzeti hivatása és ha kimondom, hogy van nemzeti hivatása, akkor ki kell mondanom azt is, hogy akkor tekintettel kell lenni a nemzet állapotára, a mint van; annak eulturalis szükségleteire, a mint azok nyilatkoznak és ahhoz kell szabni azt a mértéket, a melyben a színművészet egyáltalában a képző művészetek szavaló és éneklő része a nemzetnek megadható. És mert ez nem igy megy, mert soha Magyarországra való tekintetből nem rendezték sem a nemzeti színházat, sem az operát, sem semmit, hanem mindig csupán csak exclusiv körök érdekében, onnan származik a baj. (Ugy van! a szélső baloldalon.) T. képviselőház ! Hát én azt mondom, vájjon megállhat-e az, hogy párisi mértéket alkalmazunk az ide való exclusiv körök érdekében akkor, mikor Parisban ugyanezek az intézmények ma is pénzügyi erisisben vannak és akkor, mikor a párisi színházak, az opera, 36 millió francziára támaszkodnak nemcsak, hanem kerek e világ összes mulatói, összes olyan emberei, kik költséggel birják, oda mennek és ott költenek. Ezt behozni akarni Budapestre, a hol akirászegzi a közviszonyokra a szemét, láthatja pontosan és világosan, hogy itt a külső fény bizony rongyokat és szegénységet takar — ez valóban őrültség. És ha önök mégis párisi mérték szerint akarják a dolgokat berendezni: ez is a porhintésnek oly neme, a mely azután nézzék, hogy megférjen lelkiismeretükkel; de hogy én azt jónak tarthatnám ; hogy én azt akár a magyar színművészet, akár a magyar cultura, akár a magyar irodalom vagy bármely eulturalis intézmény javára tartsam : azt én, t. ház, nem tehetem. Itt tehát a fődolog az, hogy mindezekről a dolgokról határozottan le kell mondani. Budapest fővárosnak, az utazó Magyarországnak jelenleg nincs meg az a közönsége, a mely annyi intézetet fel birjon tartani még egy méltányos subventio mellett is; mert azt én elismerem, hogy vannak intézetek, a melyeknek bizonyos subventio mindenkor adandó. A midőn a kormányzat maga arra a meggyőződésre tért, hogy ez a helyes álláspont, akkor be fog következni egy nagy jó, a mire szüksége van a magyar társadalomnak, t. i. felismerése annak, hogy a magyar szinügy egészben véve hamis irányban haladt és fejlődött. Ha egy szinügy egyszer ott van, a hol áll a magyar, hogy igazi nemzeti tartalommal nem bir többet hódítni,nem tudja gyökerét megvetni és üzleti szempontoknak alá van rendelve : akkor kezdődik a lascivitás, a léhaság versenye (Ugy van! balfelől) és ez a verseny összeront. összetompít mindent. Ki kell mondani, t. ház, azt, hogy a magyar szinügynek van múltja. A múltból megtanulhatjuk azt, hogy mennyire fejlődött, melyik időpont volt az, a hol a nemzet tehetsége a maga anyagi állapotához aránylagos, viszonylagos fejlődési fokra jutott és akkor szembe kell állítani ezzel a mostani állapotoL és számba keli venni, hogy vájjon vagyunk-e abban a helyzetben, hogy a régi fejlődési állapothoz képest többet tehetünk-e és mennyit. De ezen túl egy fillért, egy batkát sem. (Ugy van! Helyeslés a szélső balon.) Szavaimat semmi sem igazolja jobban, mintáz, hogy ma a magyar színházakban, nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is, nem a tartalom az, a mi cultiváltatik, Shakespeare-t üres házak előtt adogatják, hanem az üres léhaság, a franczia rongy az, (Ugy van! a szélső baloldalon) oly jelenetek, a melyeket én, mint süket ember, ha végig nézek, ugy hogy abból csak a gestust látom, el kell pirulnom, mert engem nem csal meg a szó, én látom a gestust, annak czélzatát. És hogy ez a szinügy hová fajult, annak fényesebb bizonyítékát adni nem 50*