Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-313

396 813. országos fiiéi február 4. 1887. lehet, mint azzal, hogy Szeged városában kétszer egymás után tudták a szinházat felépíteni ugyanakkor, mikor a tönkre tett municipiumnak a legszükségesebb gazdasági intézetekre nem tudtak pénzt előteremteni. (Igaz! Ügy van! a szélső haloldalon.) Éu nem akarom a ház figyelmét tovább igénybe venni, mert látom, hogy igénytelen felszólalásom kezd egy bizonyos sorsban részesülni; de én eleget akarok tenni annak, a mit bekezdésképen mondtam, hogy két irányban kívánok felszólalni. Az első irányt befejeztem. A második irány következik most: az intendáns kérdése. (Halljuk! Bálijuk!) En, t. ház, elismerem mindenkinél, sőt követelem magamnak is azt a jogot, hogy oly férfiakkal szemben, a kiket a közéletben bizonyos polczra állít a kormányzat, bizalom vagy^bármi, olyanokkal szemben annak a férfiúnak, a ki a köztéren áll, psychologiai utón is kell keresni az okot és az irányt, ebből levonni a következtetéseket és ezekből magának ítéletet formálni. Reménylem, hogy gróf Keglevich István képviselő úrral szemben nem tartozom többé az ismeretlen egyének közé és mondhatom, t. ház, hogy épen, mert nem tartozom az ismeretlen egyének közé, én iparkodtam megalkotni magamnak azt a képet, a melyből egy ítéletet lehet formálni — őreá nézve, (Halljuk! Halljuk!) A tétel, t. ház, tz, hogy szinügyi dolgok vezetésénél, a hol csupa könnyen irritálható, rendkívül érzékeny elemekkel van mindenkinek dolga, ott már eo ipso mindenkivel szemben a legnagyobb finomság, engedékenység, szóval a simulékonyság okvetlen követelmény. (Helyeslés. Ugy van! ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) Én, t. ház, igen jól ismerem a t. gróf urnak irányát, a melyet régi időben, még a conservativ párt vergődésekor követett. Mi tudjuk mindnyájan, hogy a t. gróf ur a házban tett első felszólalásában határozottan és világosan megértette velünk, hogy ő a botbüntetés eltörlését sajnálj;" ugyan, de miután már tény, nem támadja meg, hallgat; a sajtószabadság ellen szintén van kifogása és felállította az intransigens íiberalismus tételét oly ridegséggel és oly parancsoló módon, majdnem az egész törvényhozásra, hogy mindenki formálhatott magának világos ítéletet róla, hanem a mi bámulatot keltett, a^ egy nagy problémája volt, a melyet felvetett: a talajjavító bank eszméje; ez oly exorbitans volt, hogy rá akkori beszédemben azt jegyeztem meg, hogy tán a lomniczi csúcsra akar reservoirt felállítani, melyből az alföld szomjas rónáit megöntözze. (Derültség a szélső báloldalon.) Később egy óriási borszövetkezet felállításán fáradozott, a mely liquidált; ismerjük, mint kitűnő cognacgyártót, kinek üvegeivel mindenütt találkozunk; én különösen ismertem a halászati mozgalomból és tudom a földmivelésiministeriumból, hogy az ő szellemének köszönhető, hogy egyszerre két millió szőlővessző hozatott be az országba Amerikából. Hát, t. ház, én mindezt az operai intendaturával összeegyeztetni nem tudom. És azt mondom, hogy a ki csak egyszer érintkezett a gróffal, az tisztában lehet az iránt, hogy neki vannak nagy tehetségei, hogy ő jeles szónok, hogy perfect gentleman, fel tud lépni a társadalomban mindenütt, hanem fájdalom, azon fajhoz tartozik, melyet a magyar társadalom be nem vehet, mert az a faj leginkább Berlinben tartózkodik; én tudniillik Junker észjárásnak és magaviseletnek teljes photographiáját látom benne. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) T. ház! Vannak paralellák és képek, a melyek ismétlődnek a társadalom magasabb és alsóbb színpadjain is. Ha ezen jelenségeket pontosan megfigyeljük, mindig rájövünk bizonyos psychologiai képre, okokra és okozatokra. Vannak emberek, kik nagy tehetséggel bírnak, de tehetségeiket oly magasra emelik, hogy végre is tehetségökkel együtt rendkívül szédítő állást foglalnak el és ez annyira megy, hogy beleélik magokat bizonyos arányokba s elhitetik önmagokkal, hogy helyes az, a mi voltaképen helytelen. Fellállítom a parallelákat és remélem, hogy a gróf nem neheztel reám, mertnem veszem a paraleílákat ő hozzá nem méltó körökből ; nem fogok úgynevezett elemeket választani, hanem történelmi alakokat. Tudom azt, hogy Sándor czár az Ő nagy czári hatalmának érzetében vagyis inkább álmában indult a Sofia, mecset elfoglalására. Ezen törekvésének valósítására egész észbeli tehetségét, imperiumának minden eszközét felhasználta s kíméletlen volt. Az akasztófák virágzottak akkor mindenféleképen. Utoljára is, mivolt ennek a korlátlan hatalomnak a sorsa? Az, hogy csak kozákjai társaságában érezte magát biztosságban s hogy csak azokkal osztotta meg a maga hálószobáját. A vége egy rettenés tragoedia lett. Egy második tragoedia csak nem régiben játszódott le. Szól ennek meséje egy boldogtalan, egy szerencsétlen királyról, a ki önmagát még e korszak ideáljai fölé is helyezte. Ez II. Lajos bajor király, a ki elkülönítette magát mindenféle elemektől, a ki magának muzeumokat s földalatti tavakat, melyeken hattyúk úszkáltak, rendezett be s megénekeltette a tündéreket, mind oly formában, hogy most csakugyan egy világ mulattatására mutogatják ezeket. Mi volt ezen boldogtalan király utolsó ideje? 0 is csak vasas németjeivel tudott már együtt lenni. Remélem, hogy a t. gróf ur is elfogadja, hogy ezek nem voltak elemek. Nekem az a benyomásom van, hogy a gróf ur is az utolsó időben múzeumában csak a rendőrséggel tud megférni. Itt van a paralella. 0 már az intendáns simaságával nem tudja a közönséget meggyőzni irányzatának helyességéről, hanem imperative akar eljárni