Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-313

382 S13. orsaágos ülés február 4. 188 Az operaháznak hiányai között egyik igen nagy tényező az ott felhalmozott operaszemélyzet, a mely alatt nem értem a művészeti személyzetet, hanem azt az administrationalis couilissák mögötti személyzetet, hol mindenütt van főfelügyelő, alfelügyelő, főigazgató, aligazgató, főlámpatisztító, allámpatisztító, a kik, igaz, hogy az intézményt túlságosan bureaueratieussá teszik és művészi értéket nem képviselnek, de azért lehet, hogy mégis szükségesek, csakhogy talán nem oly nagy számban. A t. intendáns ur felemlítette a sajtót. Mint magam is a sajtó egyik szerény munkása — ámbár jelenleg nem működöm épen a színházi eritica terén — bátor vagyok egy kérdést intézni hozzá. Ha az intendáns ur elismeri az ujságeritica jogosultságát, méltóztassék megengedni, hogy ha a sajtó egyszer másszor reformokat is ajánl, bírálat alá is veszi az intézetet és személyzetet: ezt jóakaratból, nem pedig az intedáns, még kevésbé az opera iránti ellenséges indulatból teszi. A magyar sajtó a kiállítás alkalmával megmutatta, hogy képes nemzeti ezélokért lelkesedni, hogy szívesen szolgálja azon érdekeket, melyeknél valóban az ország ügye forog szóban. De azt legkevésbbé sem kívánhatja az intendáns ur azon sajtótól, melynek Deák Ferencz szerint mindent szabad írnia, csak azt nem, a mi nem igaz, hogy midőn az operánál zilált pénzüg)d és művészeti viszonyokat talál, ezek ellen fel ne emelje kárhoztató szavát. Nagyon tévesen mondta a t. intendáns ur, hogy a sajtó a hazai erőket negligálja, azt irván róluk, hogy kívánatos, hogy ez meg az többé föl ne lépjen. Hivatkozom a tényekre. Méltóztassék megnevezni azon hazai erőt, melyet a sajtó következetesen ne támogatott volna, méltóztassék megnevezni azon művészt és művésznőt, kinek h ladását kellőleg ne méltányolta volna. Egyet azonban meg kell engedni: volt két eset, midőn mind a sajtó, mind a közönség megróttak egyes szereplőket. Ezek azonban korántsem voltak valódi művészi erők, hanem azon protectiós primadonnák és ballerinák közé tartoztak, a kiket, bár énekelni és illetőleg tánczolni nem tudnak, mégis első sorba akarnak helyezni. Ezért fogadta őket a közönség pisszegéssel, ezért támadta meg őket a sajtó kivétel nélkül. És ha megtette, jól tette, mert a jó izlés és az erkölcs nevében kötelessége volt. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ha valakinek joga van panaszkodni a, t. intendáns úrral szemben, a sajtó teheti első sorban,utalok arra a sajnálatos botrányra, mely nem rágalom, mert csakugyan megtörtént, midőn az a kedvenez primadonna tönkretette a Säckingeni Trombitás premiérejét és midőn a sajtó szereplése ellen egyhangúlag szót emelt, a közönség pedig az illetőt lepisszegte: megjelent egy nyilatkozat, mely azt mondta: igaz, hogy többé amaz énekesnő nem fogja énekelni azt a szerepet, de nem azért, mintha rosszul énekelte volna, hanem mert beteg. Hát ha a sajtó s közönség egyhangú criticájával szemben az intendánsnak más felelete nincsen, mint csakhogy az utolsó szó az övé legyen, mit igazol az efféle kijelentés: akkor ne várja a sajtótól, hogy még oly intézkedéseket is magasztaljon, a melyek dicséretet nem érdemelnek! Hivatkozom az operaházban levő fiatal tehetségekre ; névszerint megnevezni őket szükségtelennek tartom, úgyis ismeri őket a t. ház. A sajtó ez erőket, minden felléptük alkalmával buzdítólag említette s például épen a Säckingeni Trombitás szereplői közül is megdicsérte, a fiatal erőket, bár azt akárhányszor megjegyzi, hogy e fiatal erők a régi kipróbált tehetségekkel nem állnak egy színvonalon. Igazságtalan és méltatlan tehát azon támadás és nagyon rossz azon tanács, melyet az intendáns ur a sajtóhoz intézett. A sajtó teljesíti kötelességét, de nem hagyja magát elnémittatni vagy elriasztatni semmiféle erőszakoskodás által az igazságos criticától s ha valakinek az igazságos eritica nem tetszik, hát én nem bánom, tekintse a sajtót is luxusnak, de ne rójja meg azért, hogy igazságos eriticát gyakorol. Körülbeíől ezeket voltam bátor, mint egyes concret tényeket az intendáns ur működéséből felhozni. Én ismételve kijelentem, hogy semminemű tekintetben sem viseltetem ellenszenvvel az intendáns ur iránt, hanem nem tartom helyesnek az általa inaugurált irányt. Elismerem, hogy a báró Podmaniczky intendánssága alatt is történtek túlkiadások, hogy gavallérság, magyar bőkezűség vezette, de kötelességem constatálni azt, hogy ez történt az opera megnyitása utáni első évben, a mikor még az opera külön állása folytán az elérendő pénzügyi eredmények felől tájékozva nem voltunk; a mit tehát megbocsáthatunk annak, a ki tizenegy éven át vezette a nemzeti színházat s azt oly kitűnő művészi niveaura volt képes fejleszteni. El kell ismernünk, hogy báró Podmaniczky elévülhétlen érdemet szerzett magának a nemzeti színház emelésével s azzal, hogy ma a külföldi operákkal egyenlő színvonalon áll. Hatúlkiadásokattett, megbocsátható neki, mert kellő művészeti egyenértéket adott. Fentartotta az ország fővárosának fővärosias jellegét; a külföldről jött idegenek láthatták, hogy nem vagyunk elmaradott nép, mert művészeti dolgokban a külföld nagyobb városaival egyenlő szinvonalon állunk. Ez érdeme volt s minthogy annak fejében, hogy könnyelműen, vagy inkább gavallérosan költött,kellő egyenértéket szolgáltatott, azért őt megtámadni nem lehet s nem helyes s mindenek felett pedig nem lehet jogosnak mondani