Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-306

214 30ő. országai ülés Január 25. 1887. ber havai an Beöthy és Vukovics a szerbeknek kináltfk, a 4. pontban ez állott: „Bizto ítása annak, miszerint a szerbek a hatóságokhoz, sőt magához a központi kormányhoz is minden folyamodásokat s községi jelentéseket saját nyelvükön szerkeszthessenek, hasonló nyelven nyeiendvén a hatóságok és kormány válaszát is." S hogy állunk ma e tekintetben? Az én kerületemben a járásbíróságok önkényileg rendeletet bocsátanak ki, hogy minden beadvány, sőt még a mellékletek is magyar nyelven legyenek szerkesztve, habár a mai nemzetiségi törvény arról máskép rendelkezik. Az 5. pontban áll: „Patriarehát szabadon választhatnak," nekünk pedig ma kinevezett patriarehánk van, sőt a 6. pontban ez is áll: „A szerb nemzet a maga igazgatására vajdát nyerendő Horváth Mihály, kiből ez adatokat merítem, e feltételeket ezen szavakkal kiséri: A magyar kormány oly messze ment az engedményezésben, hogy a szerb nemzet azokat elfogadván, majdnem statust in statu képezett volna Magyarországban; hiszen még azon, az egész országot érdeklő kérdést is, megtartassák- e a végvidék katonagyarmati szerkezete, az ő eldöntésüktől függeszté fel S És teljes meggyőződéssel állítjuk, a honvédelmi bizottmány az ország akkori vészteljes helyzetében még az ajánlott engedményeken is túlmegy." A végvidék fennállása akkor lakosai akaratától tétetett függővé, a mai alkotmányos a érában pedig a határőrvidék lakosait, annak polgárosítása iránt meg sem kérdezték. Épen oly figyelmes és előzékeny volt a szegedi országgyűlés is. Szemere mimsterelnök, mikor a nemzetiségi törvényt előterjesztette, azt mondta, miszerint e kérdés ugy oldandó meg, „hogy még a mindenható is, ki kezében a népek sorsát mérlegezi, azt mondhassa a magyarról: e nemzet megérdemli a szabadságot, mert tudott lenni igazságos más nemzetek iránt". A? on törvényben határozottan az is mondatik, hogy: „folyamodásaikat a magánosok bármely hatósághoz tetszésük szerint bármi nyelven intézhetik" és hogy a mi congressusunk jogaiba esik a püspökök választása is. De fájdalom, Horváth Mihály kijelenti, hogy annak a törvénynek „csak egy hibája volt, az, hogy nem az 1848 iki márcziusban alkottatott." És igy a jó gondolatok mindig későn jöttek. 1861-ben is, mikor már érezték, hogy az akkori országgyűlés nem lesz hosszú életű, ha nem csalódom, épen a mostani ministerelnök indítványára határozat hozatott, hogy az első országgyűlés, a mely össze fog jönni, meg fogja oldani a nemzetiségi kérdést. Kérdem, hogy lett ezen kérdés később megoldva? Meghozatott az ügynevezett nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény, a mi, véleményem szerint nem egyéb, mint az egyenjogúságnak iróniája. Maga e törvény manapság egy részében sem alkalmaztatik, mit a múlt évi budget-vita alkalmával maga a ministerelnök is e házban beismerte, a kormánynak ezen eljárását pedig azzal mentegetvén, hogy annak maguk a nemzetiségek az okai, mert nem mutatják magukat érdemeseknek e törvény jótéteményeire. A t. ház pedig nyugodtan meghallgatta a ministerelnök ezen nyilatkozatát. Uraim! Ez valóban borzasztó! Ha ez más országban, más parlamentben történt volna, a parlament az oly ministert, a ki maga beismeri, hogy nem tartja meg a törvényt, azonnal felelősségre vonja. Nálunk azonban ez is lehetséges. De miért is nem ? Hiszen a nemzetiségekről vati szó. Sőt a ministerelnöknek hasonló nyilatkozatait e házban a legnagyobb tetszéssel fogadják, mi sajnálatra méltó körülmény, hogy ez az egyetlen egy tárgy, a midőn a ministerelnök az egész háznak osztatlan, általános tetszését arathatja. Őszintén bevallom, hogy akkor is csudálkoztam, uraim, mikor hallottam, hogy a mérsékelt ellenzéknek nagyrabecsült vezérei is e tekintetben segédkeznek a kormánynak, ezen eljárásukat a nemzet culturai egységének szükségével motiválják; uraim, én nem tudom mi az a culturai egység ott, hol egy államnak népei több nyelvet beszélnek. A politikai egységet értem. Az ellen semmi ellenvetés sem lehet, de culturai egység itt nem létezhetik, mert a culturai mivelődés eszköze a nyelv, a cnlturaíis fejlődés és haladás pedig csak ugy létezhetik, ha az egyes nyelvek az állam részérői kellőleg ápoltatnak, a mi pedig nálunk nincs ugy. A nemzetiségeknek még azt is szemére vetik hogy ők uj államjogi viszonyokat akarnak teremteni. Az nem igaz. Habár itt azt is kijelenthetem, hogy a szerbek valóban fel vannak jogosítva külön ällamjogi létre. (Zajos eUenmoadások.) De ők azt ethnographiai fekvésüknél fogva nem követelik, minthogy ők a nemzetiségek egyenjogúságának kérdését egyedül az administratio kérdésére szállították le, azonban még ezen leszállított kívánságaiknak sem tesznek eleget. A szerbek azt is remélték, hogy az első magyar alkotmányos kormány az úgynevezett 1861. márcziusi congressus határozatait megvitatás czéljából az országgyűlésnek elő fogja terjesztem. De ez meg nem történt. Azután azt is hitték, hogy a megyék a nemzetiségek szerint fognak meghatároltatni, mi szintén meg nem történt. Mikor ezt néhányan a szerbek közül a megboldogult Deák Ferencznek szemére vetették, ő azzal vigasztalta őket, hogy legyenek türelemmel, mig a határőrvidék fel nem oszlattatik, a mikor majd egy tisztán szerb megye fog szerveztetni.