Képviselőházi napló, 1884. XIII. kötet • 1886. szeptember 18–deczember 18.

Ülésnapok - 1884-271

gQ 271. országos ülés szeptember 38. 1886. csak egyetlen kozákot is feláldozott volna. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) Az kevésbé lep meg a t. ministerelnök úrtól, hogy válasz nélkül hagyta azon kérdésemet, hogy minő álláspontot foglalna el szövetségesünk azon esetben, ha közöttünk és az orosz hatalom között összeütközésre kerülne a dolog. Talán szokatlan volt a kérdésem és más körülmények közt felesleges is lett volna; de, t. ház, midőn egy nemzetnek összes jövője koczkán forog s midőn eddig szomorúan láttuk és tapasztaltuk, hogy daczára azon szövetségnek, mely berniünket a német birodalomhoz köt, eddig a keleten nem történt egyéb, mihnt ogy lépésről-lépésre hátráltunk Oroszország előtt, hogy napról-napra több tért engedtünk át neki: akkor egy nemzettől, mely elég életerőt és életkedvet érez magában, hogy sem gyáván elveszni, sem öngyilkos lenni nem akar és a mely eddigi fenmaradását is annak köszöni, hogy világtörténelmi hivatásának komoly tudatát és az erős elhatározást e hivatásának a legnehezebb körülmények között is megfelelni, még soha nem adta fel, akkor e nemzettől ily válságos körülmények között és ily aggasztó jelenségek után nem lehet rossz néven venni, ha elvégre kénytelen felvetni azon kérdést, hogy miben áll e szövetség lényege és mi és mennyi az, a mit ezen szövetségtől veszély esetén várhatunk. Mert azon általános phrasisból, hogy e szövetség az európai béke föntartására alakult, nem meríthetünk megnyugvást. Hiszen ki nem óhajtaná a békét? Ki az, a ki azon vádat emelhetné ellenünk, hogy mi provokáltuk ellenfeleinket ? hogy aggressiv politikára ösztönöztük a, kormányt? Mi őszintén óhajtjuk a békét, de csak valódi józan békét akarhatunk. (Élénk helyeslés. Ugy van! balfelöl.) Ha ellenben a békét ugy értelmeznék, hogy vétkes könnyelműséggel elhanyagoljuk nemzeti és állami jövőnk biztosítékait, hogy önként feladjuk azt, a mit, bizom istenben, fegyveres erő sem vehetne el tőlünk; ha a békét ugy értenék, hogy mi magunk egyengessük az orosz hatalom terjeszkedésének útját, hogy lehetővé tegyük neki minden pénz- és véráldozat nélkül elérnie azt, a mit számára a legnagyobb erőfeszítése is alig hozhatna meg: akkor ki kell mondanunk, hogy nekünk ilyen béke nem kell, (Élénk helyeslés. Ugy van ! a lal- és szélső baloldalon) akkor választjuk a háborút és nem riadunk vissza azon áldozatoktól sem, a melyeket az tőlünk követel. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Egyébiránt is a régi közmondás szerint „si vis pacem, pára hélium", béke föntartására a lehető legrosszabb eszköz folyton hátrálni az ellenség elől. A béke föntartásának legerősebb biztosítéka az, ha ellenfeleinkben fölkeltjük a meggyőződést, hogy a fegyveres mérkőzésre készen talál bennünket, (Élénk helyeslés a bal-és szélső baloldalon. Ugy van!) De bármi szokatlannak tűnnék is fel az általam fölvetett kérdés, egy tekintet Európa aggasztó helyzetére, eléggé indokolja, eléggé megmagyarázza azt. A sedani napok után Európában egy új aera vette kezdetét. A hatalmak egyensúlya mely az európai diplomatiának hosszú időn át politikai vezérelve és az európai béke alapja volt, eltűnt. A helyzet súlypontja azóta a nagy Németország és világrészünk sorsának intézésében a vezényszerep azon férfiú kezeiben van, a kinek e nagy birodalom megalkotásában vasakaratának és lángszellemének hatalmával legtöbb része volt. Az ő befolyásának sikerült a békét Európában azóta fentartani, az orosz-török háború kivételével, melynek a berlini congressus csakhamar véget vetett. De ne ringassuk magunkat illusiókban, e béke csak vékony hajszálon függ. Koronként hallható a földalatti moraj, mely a közeli földrengés jele. Majd itt, majd amott tűnnek fel fekete pontok a politikai láthatáron, veszélytelenek, a mig csak szórványosan mutatkoznak, de csak a szelek szeszélyes játékától függ, hogy egyesüljenek, mikor aztán pusztító viharként robbanhatnak le fejünkre. Nagy szerencsétlenség egész Euró pára nézve hogy ama férfiú, ki egy nagy nemzetnek századokon át táplált aspiratióit bámulatos ügyességgel megvalósította, nem birta egyúttal azt is végre hajtani, hogy ellenfelét erkölcsileg is lefegyverezze. Az antagonisnius a győző és legyőzött közt fájdalom, ma talán nagyobb, mint volt valaha. A két nagy nemzet, mely azelőtt a civilisatióban versenyzett egymással, ma a fegyverkezésben törekszik egymást felülmúlni. (Ugy van! Ugy van!) Csoda-e aztán, ha e két óriás félelme és bizalmatlansága átragad a körülállókra is s ha ennek következtében Európa egy nagy kaszárnyává alakult át, melynek felszerelése és fentartása kimeríti innentúl a népek erejét. (Ugyvan! Ugy van!) És e baj képezi forrását egy másik még nagyobb bajnak. Innen van, hogy mig a nyugati culturának eme két nagy előharczosa farkasszemet néz egymással, e helyzetet kizsákmányolja egy harmadik hatalom, mely világuralmi törekvéseivel mindkettőt, sőt egész Európát fenyegeti. Innen van azon abnormis tünemény, hogy egy, a szabadság legtágasabb talapján álló köztársasági államból titkos rokonszenvek szálai nyúlnak át egy másik államba, mely a legmerevebb autocratián alapul. Innen magyarázható meg azon különben érthetetlennek látszó tény, hogy Európának ez idő szerint legnagyobb, legbölcsebb államférfia csak ugy véli az európai békét fentarthatni és a természetellenes szövetkezést e két állam között meggátolhatni, ha folyton engedményeket tesz, nem azon államnak, mely culturális missiójánál