Képviselőházi napló, 1884. XI. kötet • 1886. márczius 30–május 7.

Ülésnapok - 1884-236

368 238. •rsäágo* ttél májvi 7. 1886. sanak egybe és ezek hozzájárulásával lehessen katonákat és ujonczokat megajánlani. Az 1791-ben alkotott XIX. törvény ezt még bővebben irja körül és azt mondja, hogy: „Bárminevü segedelmek sem pénzben, sem termesztményekben vagy katonaujonczokban, sem a Karok és Rendekre, sem a nem-nemesekre királyi önkény által nem fognak rovatni, sőt sem szabad ajánlat ürügye alatt vagy bármely más ezímen országgyűlésen kivül, az 1715: VIII. törvényezikkeinek az 1741 : XXII. törvényczikk rendelésének épségben tartása mellett nem fognak szorgalmaztatni." így állott ez 1791-ig; de csakhamar látták eleink, hogy azon egyetlen kivétel, a melyet az 1715: VIII. törvényczikk engedett, hogy tudniillik partialis conventus útján is lehessen rendkívüli ellenséges becsapások esetében katonákat állítani, a legnagyobb visszaélésekre használtatott fel. Mindnyájan tudjuk, hogy e század elején, az 1825-iki országgyűlés előtt mi történt. Eme kivételre támaszkodva, néhányak tanácsára, azon ürügy alatt, hogy imminens a veszély, követeltetett az ujonczállítás országgyűlésen kivül. Azon ürügy, a töivénynek azon helye, mely az úgynevezett „országos gyülekezetnek" ily jogot adott, felhasználtatott arra, hogy azon czím alatt, hogy rendkívül nagy a szükség, katonaságot követeljenek országszerte, országgyűlésen kivül. Ekkor nagy lett a nemzet felháborodása és ekkor alkottatott meg az 1827 : V. törvényczikk, a mely mai napig is alkotmányunk sarkelvét képezi e részben s a mely azt mondja, hogy ő Felsége a Karokat és Rendeket biztosítja, hogy az adó, vagy bárminemű segedelmek ügye, legyenek azok pénzben, termesztményekben vagy katonaujonczokban, az országgyűlés tárgyalása alól, rendkívüli esetekben sem vonható el." Ezzel azt hitte a nemzet, hogy véget vet annak, hogy bármely ürügy alatt ezen sarkalatos joga habár rendkívüli esetekben is elvonassék tőle. Ez ma alkotmányunk sarkelve; ez elv mellett egyenesen a nemzet képviseletének appreeiatiójától függ, hogy forognak-e fenn oly körülmények, melyek azt indicálják, hogy a nemzet védereje szaporittassék? Ezen sarkalatos alapelv mellett nem lehet e jogot semmiféle ürügy alatt sem rendes, sem rendkívüli esetekben a törvényhozás terméből elvonni. (Úgy van! Ugy van! a baloldalon.) Ez az egyetlen hatásos eszköz a nemzeti képviselet kezében arra, hogy külügyi politikánkra is némi befolyást gyakorolhassunk. Más módja, más formája, más eszköze nincs. (Zajos helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Az 1867. évi XL. törvényczikk, mely behozta az általános védkötelezettséget, ez alkotmányos elvet nem csak hogy meg nem szüntette, hanem világos szavakkal és intézkedésekkel fentartotta. Az 1867-iki XII. törvényczikk 12. §-* világosan kimondja, hogy a magyar hadsereg időnkénti kiegészítését és az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás föltételeit és a szolgálati idő meghatározását az eddigi törvények alapján az országgyűlés magának tartja fenn. Az 1868-iki XL. törvényczikk 13. §-a vlágosan kimondja: „hogy a megajánlott haderő 10 év lefolyása alatt kérdésbe csak ugy vehető, ha ő Felsége az időnkénti felelős minister utján annak emelését vagy leszállítását kivánja." Tehát minden emelése a habár 10 évre, de megszavazott erőnek ide tartozik és e törvényhozó testület hozzájárulása nélkül nem eszközölhető. „A jutalék kiállítása azonban csak akkor történhetik meg, ha a törvényhozás azt azon évre már meg is szavazta." Ezek tehát világosan fentartják eddigi, tudniillik az 1827. évi V. törvényczikkben gyökerező azon jogot, hogy a katonámegajánlásí jog a nemzet képviselőtestületétől rendkívüli esetekben sem vonható el. Már most nézzük, mit mond e javaslat 4. §a: „A népfölkelés felhívása ő Felsége parancsa által, a ministertanács meghallgatása után s a honvédelmi minister utján, akkor és azon mérvben történik, a mikor és a mennyiben azt a honvédelem érdekei megkövetelik." A népfölkelés feloszlatását is ő Felsége rendeli el. E szerint tehát az ország 19—42. évig való lakosságának összes hadereje mozgósítható, nem mikor ez a nemzetnek, a nemzet képviseletének tetszik, de mikor a korona ugy akarja. Annak appreciatiója, mikor van erre szükség, elvonatik a törvényhozástól (ügy van! a bal- és szélső baloldalon) és a koronának s a korona tanácsosainak adatik kezébe. Annak appreciatiója, hogy a népfölkelés felhívása mily mérvben történik és mikor történjék: ennek appreciatiója — mondom — nem fogja a törvényhozást illetni, hanem a minister urat és a koronát. Szóval alkotmányunk sarkelve kiforgattatik és a mi eddig a nemzet joga volt, ezentúl a korona joga lesz. (Zajos helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Azt a jogot, hogy megbíráljuk, vájjon fenforog-e arra szükség és ok, hogy a nemzet hadereje szaporittassék; azt a jogot, hogy megbíráljuk, vájjon a külpolitika iránya olyan-e, hogy mi ahhoz vérünkkel hozzájárulhatunk, azt a jogot nem fogja többé a nemzet gyakorolhatni. Eddig e jogot a király ő Felsége és a nemzet képviselete együtt gyakorolták; ezentúl a nemzetnek nem lesz szava hozzá. (Igaz! JJgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ha azt mondja valaki, hogy igen, de ez