Képviselőházi napló, 1884. X. kötet • 1886. márczius 6–márczius 29.

Ülésnapok - 1884-200

46 200. országos üiés marezins 10. 1SS6. bizhatóságát, hazafiságát ? {Igaz! TJgy van! a szélső baloldalon.) Szóval, ha a t. képviselő ur annyira veszedelmesnek tartja — a mint én veszedelmesnek tartom — ezen egy közeg nagy hatalmi körét, melyet most a kormány fel akar állítnni, én a magam részéről még sokkal veszedelmesebbnek fogom tartani az általa ajánlott állapotot, még akkor is, ha mérsékeltetik, tudniillik azt, hogy nem csak a főközeg, hanem a jtirisdictióval felruházott összes tisztviselők a kormány által neveztetnek ki. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Még meglepett engem gróf Apponyi Albert t. képviselőnek azon állítása, hogy a választási rendszer nem is felel meg a democratia elvének; és ezt komolyan fejtegette. Bocsánatot kérek, ez csakugyan olyan theoria, a mit legelőször hallottam életemben. Ezen állításnak megczáfolása végett beérem azzal, hogy reá utaljak a democratia két classicus hazájára, az Egyesült Államokra és Svájczra, a melyek csak tudják, hogy mi a democratia és nagyon jól tudják, hogy az Összefér a választási rendszerrel. Egyáltalában azt hiszem, nincs oly Demosthenes a világon, ki képes lenne azt bebizonyítani, hogy a formailag a fejedelemtől, tényleg a kormányhatalomtól emanaló tisztviselők democraticusabbak legyenek, mint a népsouverainitás legközvetlenebb kifejezéséből, a választásból kikerült tisztviselők. {Helyeslés a szélső baloldalon.) Befejezem e részt azzal, hogy remélem, t. szomszédaim nem fogják tőlem zokon venni, hogy oly nyíltan kimondtam véleményemet e tekintetben. (Helyeslés balfelöl.) Én nagy súlyt fektetek arra, hogy azzal, a ki ellensége az én ellenségemnek, jó viszonyban legyek. Nagy súlyt fektetek a köztünk létező és remélem fenmaradó entente cordialera, de még nagyobb súlyt fektetek elveimre és arra, hogy a nagy közönség tisztán, világosan lássa, mit akar az egyik, mit akar a másik párt. Es engedjék meg, hogy egy kérést intézzek: az ékesszólás nagy adomány, melyet a gondviselés csak ritka kedveltjeinek szokott megadni, megadja azért, hogy a szépet, jót és mindenekfelett az igazat hirdessék és fogadtassák el a nép által; én kérem önöket, ne használják soha az ékesszólást arra, hogy olyasvalamit fogadtassanak el a néppel, a mit nem ékesen előadva, de egészen egyszerűen, a nép el nem fogadna. Mondják meg nyiltan, őszintén, hogy mi az állami közigazg-atátt akarjuk. Am akkor induljon meg a küzdelem a két áramlat között, az önök óhajtása és a közt, a mi tisztán, őszintén a mi határozati javaslatunkban foglaltatik. Midőn most csak pár szóval áttérek a határozati javaslatra, melyet Bartha Miklós t. barátom oly ékesen ki fejtett, mindenekelőtt kell, hogy két irányban tiltakozásomat fejezzem ki. Az első az, a mi az utóbbi időkben divatba jött, a mit lehetetlen sajnálattal, hogy ne mondjam, felháborodás nélkül látni és hallani, hogy divatba jött oly becsmérőleg, gúnyolólag beszélni a régi magyar vármegyei intézményről. Én megvallom, arra eddig nem tudok példát széles e világon, hogy egy nemzet fiai, különösen egy olyan nemzet fiai, mint a magyar nemzet, a melynek intézményei úgyszólván vele együtt születtek és fejlődtek, hogy — mondom — az ily nemzet saját fiai ily módon említsék fel ezt az intézményt, a mint az sokszor történik, a mint az utóbbi napokban imitt-amott még e ház kebelében is történt. A másik, a mi ellen tiltakozom, a mit ránk akarnak fogni, hogy mi egyszerűen a régi magyar vármegyét akarjuk helyreállítani. Bocsánatot kérek, én nem értem azt, hogy mikép lehet ilyesvalamit állítani szemben a határozati javaslattal, mely világosan ezt mondja (olvassa): „Utasítsa a ház a kormányt oly javaslat előterjesztésére, mely az 1848-iki törvényhozás szelleméhez képest a központi hatalmat és annak közegeit csak az önkormányzati élettel megférő és az állami kormányzat szempontjából szükséges ellenőrzési és felügyeleti hatáskörre szorítja, a mely a kijelölési eljárás szabatos körülírásával a tisztviselők szabad választásának elvét megfelelő képesítés mellett egész mértékben biztosítja." Ez, kérem, nem jelenti azt, hogy mi nem veszszük számba az annyira gyökeresen megváltozott körülményeket. Ellenkezőleg, mi idomítani akarjuk a régi vármegyét a mostani viszonyokhoz, a mostani kor követelményeihez és tudjuk, hogy a vármegye erre alkalmas, a legalkalmasabb intézmény, melyet emberi ész kigondolhat. (TJgy van! a szélső balon.) Azt monda Pulszky Ferencz t, képviselő barátom, hogy nem az 1870-iki törvény ölte meg a megyét, megölte azt az 1848. Engedjen meg nekem a t. képviselő ur, ha itten kimondom, hogy ez a kijelentés az ő szájából nagyon rosszul esett, mint olyan férfiútól, a ki élt a vármegyében, a ki látta, hogy a vármegye volt leginkább az az intézmény, mely lehetővé tette a 48-iki fejlődéseket. És másfelől is megvallom, elvártam volna Pulszky Ferencz t. képviselő úrtól, hogy, ha más tekintetekből nem is, azon barátságnál fogva, mely őtet egyszer Kossuth Lajoshoz fűzte, (Éljenzés a szélső baloldalon) megemlékezett volna arról, hogy az 1848-iki alkotmánynak legfőbb alkotója ma ép oly kegyeletesen ragaszkodik a vármegyéhez, mint akkor és tiltakoznék az ellen, ha bárki ráfogná, hogy ő rakott sirkövet Magyarország vármegyei önkormányzatára. (Igaz! TJgy van! a szélső balon.) De hát mivel is bizonyítja a t. képviselő ur, hogy 1848 eltemette a vármegyét? Azt mondja/ hogy eltemette abban a perczben, midőn elvette tőle a követutasítási és visszahívási jogot. Hát