Képviselőházi napló, 1884. X. kötet • 1886. márczius 6–márczius 29.
Ülésnapok - 1884-199
24 199 országos filés máreains 9. 1886. csomó pótadó lesz a következménye, mely ismét a terhek alatt roskadozó nemzet nyakába fog hároiaolni. S mindez történik indokolatlanul, szükségtelenül, tisztán csak a személyes uralom erősítéseért és a centralisatio honosításáért; rebesgetik ugyan titokban, sőt itt is czélzás történt arra, hogy e törvényt a magyar állameszme elleni izgatások teszik szükségessé. De hát ez egyszerű fogás a gyengébbek rászedésére, mert hát nálunk már szokássá vált, hogy minden reactionarius intézkedés lólábát a magyar állam köpenyével takarjanak el, mert tudják, hogy a magyar parlament sok mindent kész megengedni az állam érdekében, ha azt veszélyezve látja. Ámde ez csak tetszetős ürügy; a valódi izél e törvénynél a hatalom terjesztése az önkormányzat romjain, (ügy van! a szélső baloldalon.) Én nem látom a nemzetiségi izgatásokat oly mérvűeknek, hogy ily kivételes ostromállapotra szükségünk lenne; a nemzetiségek elégületlenségét Önök rossz politikája és kisajtoló adórendszere tartja leginkább forrongásban s önök kortes paj táskodása nyújt annak táplálékot ; de ha valóban oly jellegűek lennének is e mozgalmak egynémely nemzetiségi megyében, hogy ily kivételes intézkedésnek szüksége fenforogna: akkor tetszett volna csak e megyékben életbeléptetni azokat, a hol arra netalán szükség van de, hogy a vármegyék összeségét és hazafias városainkat is — hol ily agitatióknak talaja nincsen — sújtsák és ily ostromállapotba helyezzék, azt vétkes államcsinynál egyébnek nem tekinthetjük. De különben is a magyar állam eszmét alkotmányos intézményekkel és nem főispáni önkénynyel lehet biztosítani. Nem a magyar állameszmét erősíteni, hanem a vármegyéket: alkotmányunk ez erős várait akarja Tisza Kálmán megsemmisíteni s önkormányzatunkat halomra dönteni. 0 nem tűr maga körül semmit, a mi az önállásnak és függetlenségnek még csak az árnyékát is magán viseli. 0 a reactio teljes uralmát akarja inaugurálni. De nagyobb emberek birkóztak már meg sikertelenül e feladattal, a mit József császár lángesze is visszavonni kényszerült, a mit a szívós Ferencz császár is megkisérlett, a mit Ferdinánd alatt administratorokkal, Bach és Schmerling alatt Bezirkerekkel eredménytelenül erőszakoltak: azt most Tisza Kálmán, az egykori legerőszakosabb administrator fia, akarná végrehajtani? De a nemzet, a mely nem engedett királyainak, bizonynyal nem fog engedni ez újkori Nerócskának sem. (Derültség balfelöl.) A nemzet, a mely ezredév viharjai közepette, tengernyi vére árán meg tudta védeni önkormányzatát, azt most sem fogja gyáván feladni. Igaz, hogy a magyar nemzet most sajnos tespedésben van, hallgat s fatalisticus önmegadással látszik tűrni sorsát. Ámde nem veszett azért ki kebeléből a szabadság szeretete, ennek oltalmában oly sok véráldozatot hozott, miszerint az értéktelenné nem válhatott előtte, (ügy van! a szélső baloldalon.) E nemzet nem született szolgaságra, egész múltja ellentmond ennek, egész történelme óvást emel az ellen, (ügy van! ügy van! bálfélöl.) A magyar soha sem nyalta hízelgő macskaként a kényúr talpát, hanem lesújtotta azt büszke oroszlánként. Le fogja sújtani a kényurak e paródiáját is, a ki önkormányzatunk szent templomát akarja megszentségteleníteni. Önkormányzatunk ezredéven át a nemzet életszervévé vált, a nélkül az élni nem, csak tengődni tudna. Az összenőtt a mi ezredéves multunkkal, annak dicsőségével, attól nemzetünket megfosztani nem lehet. Meg fogják önök e törvényt szavazni, de az ephemeréletű lesz, mint a minő volt a zsarnokságnak minden provisoriuma hazánkban s a miként ephemer lesz azon szégyenletes uralom is, a mely hazánknak nemcsak szerencsétlenségét, de szégyenét is képezi. Az önök épülete homokra van fektetve, az első rázkódás összeontandja azt. T. ház! Pár szóban még érintenem kell a mi házi vitánkat is. Én őszintén bevallom, hogy nem örömest vitatkozom ellenzéki szomszédainkkal, mert habár közjogi állásunk ellentétes s habár ők akkor, a midőn Magyarországot a közösügyes alapon jól kormányozhatónak és boldogíthatónak vélik, a lehetetlent akarják létesíteni: mindazonáltal mégis vannak érintkezési pontjaink és vannak oly közös czéljaink, a melyek felé karöltve haladhatunk és kell is haladnunk. De ennek beismerése s gyengeségem érzete sem tud visszariasztani azon igen, de igen nehéz feladattól, hogy gróf Apponyi Albert képviselőtársam nagyszabású beszédének egy pontjára szerény észrevételemet megtegyem. Gróf Apponyi ékesszólásának egész hatalmával igyekezett a közigazgatási tisztviselők választása elméletének helyességét lerombolni s meggyőzni arról, hogy kinevezési rendszer mellett is lehetséges az alkotmányos önkormányzat. Én nem érthetek vele egyet s azt hiszem, hogy ez elmélet nem egyéb önhitegetésnél; mert én a valódi önkormányzat conditio sine qua non-jának tekintem a tisztviselőknek minden kijelölés nélküli szabad választását. A kijelölést legfölebb csak a törvényszerű minősítés constatálasára szorítván oly módoD, hogy senkit, aki minősítve van, a választás alá bocsátástól elzárni ne lehessen. Én, t. ház, democraticus alapon nyugvó önkormányzatot szabad választás nélkül képzelni nem tudok, hiszen a tulaj donképi népből a bizottmányi gyűlésekbe úgyis kevés vagy épen senki sem jut be s ha még a választás általi befolyástól is