Képviselőházi napló, 1884. IX. kötet • 1886. február 6–márczius 5.

Ülésnapok - 1884-193

193 országos ülés márczins 1. 1886. 287 életet elölő centralisatio állapotába. Valóban sajátszerű benyomást tettek reám e nyilatkozatok, látva, hogy sejtelmünk sincs arról, hogy mi Francziaországot centralisatio tekintetében már rég túlszárnyaltuk. Ha valaki erről meg akar győződni, tegye beható tanulmány tárgyává, mily ügyekkel foglalkozik a mi kormányunk s a franczia kormány. Ha ezt teszi, azt fogja látni, {Halljuk! Halljuk!) hogy nálunk a hatósági élet minden szála egy pontban fut össze, hogy nincs az az apró-cseprő ügy, melyet a központba ne vonnának, mindenütt a gyámkodás és beavatkozás csekély jelentőségű helyi ügyekbe; nincs határozat, mely jogerőre emelkedettnek, végérvényesnek volna tekinthető s ne juthatna a niinisterium elé, itt intézik ÍIZ összes fegyelmi ügyeket, az összes rendőri bíráskodást s a közigazgatási vitás ügyeket. {Igaz! Igaz! a bal- és szélső baloldalon.) Egy nagy apparátus szorgalmasan foglalkozik apró ügyekkel s természetes, hogy ezektől nem látja a kormányzat nagy feladatait. Annyi bizonyos, hogy ily ügyekkel egy kormány sem foglalkozik már Európában. S a ki látja, hogy Poroszország a legdecentralisaltabb állam a continensen s igazi hatósági önkormányzata van kinevezett tisztviselőkkel s nálunk a legnagyobb centralisatio van igazi önkormányzat nélkül választott tisztviselőkkel, az be fogja ismerni, hogy rossz helyen kerestük az önkormányzatot sa centralisatio ellenszerét s be fogja látni, hogy a centralisatio vagy decentralisatio nem a hivatalok betöltése módjától, hanem a hatáskör önállóságától függ. (Igaz! a bal- és szélső baloldalon.) A centralisatio e csiráját éles szemmel fedezte fel 1870-ben a ministerelnök ur is s igen helyesen mondotta: (Halljuk! Halljuk! balfelől.) „Én részemről a centrálisaimnak, bármely alakban jelentkezzék, határozott ellensége vagyok; de ha valaki feláll s egyenesen azt mondja, én a centralisatiót hazámra nézve üdvösnek tartom s annak életbeléptetését indítványozom, akkor én ezt az eljárást becsülöm: de oly törvényjavaslatot, mely a centralisatiót az önkormányzat köpenyébe burkolva akarja becsúsztatni, ezt becsülni nem tudom, hanem határozottan rosszalom." (Derültség balfelől.) A törvény maga illusoriussá teszi a törvényhatóság jogait s még törvényjavaslat korában találóan jellemezte a ministerelnök ur, midőn azt mondotta, hogy az egész törvényjavaslaton az a szellem vonul át: „látszólag adni és biztosítani jogokat, de tényleg azokat megsemmisíteni." De sehol sem oly feltűnő az adott jogok frivol kijátszása, mint a tisztviselő-választás jogánál. A törvény 2. §-a. azt mondja, hogy a tőrvényhatóság tisztviselőit választja, a 68. §. pedig oly módozatot állapít meg, mely a választás jogának egyenes kijátszása s nem egyéb kinevezésnél, ha a főispán ngy akarja. Pedig nem vehető komolyan az olyan jog, melynek gyakorlása a főispán jóindulatától, felfüggesztése pedig a főispán bátorságától függ; (Felkiáltások balfelől: Önkényétől.) de nem vehető komolyan azért sem, mert a törvény e jog megsértése esetében még csak jogorvoslatról sem gondoskodott. A törvény tehát a választás helyett megadja lehetőségét az erőszakos kinevezésnek, a kinevezés előnyei nélkül s a választás összes hátrányaival. S a megyei tisztviselő ez által oly denmralisaló s lealázó helyzetbe jutott, melyhez hasonlót nem találunk egy rendezett államban sem s mely képtelenné teszi nemes hivatásának teljesítésére, az állami és nemzeti érdek megvalósítására, a törvény részrehajlatlan végrehajtására s a közérdek képviselésére. Szóljak-e arról az undorító eljárásról, (Mozgás jobbfelől) melyet a törvény szabályoz s a melyet nálunk tisztújításnak neveznek, mely közéletünk legsötétebb pontjai közé tartozik? Lehetséges-e, hogy hatóságok, melyek ily utón jutnak a hivatalba, tekintélylyel bírjanak a nép szemében? Csak ritka helyen tűrik meg a választók a férfias önérzetet a jelöltnél; szabály az, hogy a választók tömege megalázódást, a szavazat kunyorálását követeli. így látjuk a visszataszító jelenetek lánczolatát a tisztújításoknál; látjuk a consortiumok alakulását, melyek nyíltan tőkét raknak össze választási czélokra, melyhez az egyes tagok az elnyerendő hivatallal járó fizetés arányában járulnak; látjuk, hogy magyar emberek mikép tesznek engedményeket a haza nyilt ellenségeinek s veszik be őket a magyei tisztikarokba, szavazataikat a nemzeti és állami érdek árán vásárolják meg, mert ugy szerveztük a megyét, hogy az államellenes tényezőknek befolyást engedtünk annak eldöntésére, ki legyen a magyar állam hatósága s feljogosítjuk srákényszerítjük a magyar érzelmű embereket is, hogy a hazaellenes elemeknek engedményeket tegyenek; látjuk a desorganisatiót, a hivatalok tevékenységének szünetelését hónapokkal a tisztújítás előtt, a legalacsonyabb eszközök alkalmazását a hivatal megtartására vagy elnyerésére s mindezt a közérdek rovására s hihetjük-e komolyan, hogy ily eredetű, ily processuson keresztülment hatóságok a közérdek őrei lehetnek? De még lealacsonyítóbb a tisztviselő helyzete a hivatal elnyerése után. Bizonytalan állása, egy semmi jogi biztosítékot nem nyújtó fegyelmi eljárás, függése felülről, pártjától, sőt saját alárendeltjeitől is — a mi mindenesetre egyedül áll a szervezés történetében — minden oldalról fenyegetik a tisztviselőt s ellenállhatatlan nyomást gyakorolnak reá. S e függés képtelenné teszi a törvény végrehajtására, mert erre csak alulról független tisztviselő képes. Ép oly képtelen az állami és nemzeti érdekek