Képviselőházi napló, 1884. VII. kötet • 1885. szeptember 26–1886. január 16.

Ülésnapok - 1884-160

3@g 160. országot ülés január 15.1888. mások is itt a házban sokszor kimutatták, hogy milyen tág latitudet enged a számokkal való bánásban a költségvetésnek ordinariumra és extraordinariumra való fölosztása. A mit nálunk nem birnak fedezni a rendes bevételekkel, azt átteszik az extraordinariumba, mondván, hogy az ordinariumban az egyensúlyt helyreállítjuk. Hát én nem tudom t. ház, hogy az igen t. pénzügyminister ur hogyan mutatná ki az ordinariumban is az egyensúlyt, ha bndgetje berendezésében osztrák collegájának példáját követi. Az osztrák budgetben Bosznia és Herczegovina költsége a rendes rovatba, az ordinariumba van fölvéve ; mi nálunk Bosznia és Herczegovina költségeit áttették szépen az extraordinariumba és az egyensúly az ordinariumban helyreállott. Nagyon egyszerű manipulatio! (Derültség és tetszés a szäsö baloldalon.) Es még egyetlen egy tárgyra legyen szabad ráutalnom, t. ház, egy különbségre az osztrák és a magyar budget között. Ausztria budgetjében a bevételi források között az államjavak, az államértékek elidegenítése nem szerepel; ott nem adnak el államjószágokat, nem adnak el regálét, nem adnak el királyi haszonvételeket, a mi nálunk már olyanforma jövedelmi forrássá akarta kinőni magát, mint például a földadó. Az állam helyzetének javulása mellett, a mint arra már t. barátom Enyedy Lukács is ráutalt, fel szokták hozni az állampapírok értékének, árfolyamának emelkedését. Én, t. képviselőház, elhiszem, hogy a nemzet azon erőfeszítése, melyet terheink elviselésére kifejtett, azon kőszivü emberek, a pénz embereknek is kell, hogy tiszteletét kivívja és hogy azok nagyobb bizalommal fordulnak az állam felé, mint az alkotmányosság első éveiben. Nem tudom, hogy vájjon az új aerának első éveiben a ministerelnök ur is hitet mert volna-e tenni rá, hogy a közjogi alap, a gazdasági berendezés mellett azzal a nagyhatalmi apparátussal, melylyel állami életünket megkezdtük, el fogja-e érni a 19-ik esztendejét. Tehát nem kívánhatom, hogy idegenek, kik nem hazafiak, az újjászülető Magyarország iránt nagyobb bizalommal legyenek, mint magunk. Ma elismerem, hogy nagyobb bizalommal vannak és én leszek az utolsó, ki valamikor elvitatok jogos érdemeiből bárkinek is valamit. Minden hű fia e hazának csak örül annak, hogy ha az állam hitelpapírjainak árfolyama növekszik és hogy ha már arra következtethetünk, hogy a parit eléri ; de t. ház, a mily elfogulatlanságot követelek másoktól és ha önök rámutatnak, hogy az állampapírok a névértéküknek megfelelő árfolyamot elértek — bár nem tudom, lehet-e ezt ma mondani, miután száz forint névértékű papirrente csak 92 frt és néhány kron áll — nem volna szabad elfeledni, hogy a mi értékpapirjaink sem jövedelmeznek kevesebbet, mint az osztrákoknak hasonló összegről kiállított értékpapírjai és mégis a pénzpiacz, melynek bizalmára önök hivatkoznak, tudniillik az osztrák, azon jövedelmet hajtó értékpapírokért 10—12 százalékkal nagyobb árt fizet, mint a mienkért. (Ugy van! balfelől,) Miért teszi ezt? Nem egyébért, mint azért, hogy Ausztriában a pénzvilág a maga tőkéjét jobban látja biztosítva, mint Magyarországon és ugy gondolkozik, hogy a mostani megterheltetés mellett Magyarország adózó népe hamarabb kimerül, mint Ausztria népe. Ez t. ház, komoly intelem lehetne az államférfiaknak és kiterjeszthetnék figyelmüket arra is, hogy az 1867-ben és 1878-ban Ausztriával kötött gazdasági kiegyezés Magyarországra nézve semmiféle előnyt nem képez. Ha államférfiaink gondolkozni akarnának! De félek, hogy struezpolitikát követnek. Vajha csalódnám ez aggodalmaimban, vajha alaptalannak találnám azon hitet, hogy igénytelen módosításokkal fogja a kormány e kiegyezést megújítani. Es miután bizalmam az iránt, hogy ez megtörténjék nincs, ezt is egy oknak tartom arra, hogy a költségvetés helyett Helfy Ignácz t. képviselőtársam határozati javaslatát fogadjam el. (Élénk helyeslés a tzélso baloldalon.) Szalay Károly: «T. ház! Valóban nem csekély önlegyőzés szükséges, hogy valaki erről az oldalról szót emeljen, különösen a t. túloldalnak az egész vita folyamában tanúsított véghetlen csekély érdeklődésével szemben, azon érdeklődésével, mely — mondjuk meg őszintén — Magyarország utolsó községe költségvetése tárgyalásának se válna nagy díszére és ha én mégis felszólalok, teszem ezt azért, mert ugy hiszem, hogy kötelesség indokolni, miért akarunk mi a ház ezen oldalán ülők az eszközök egyik legvégsőbbikéhez nyúlni, midőn a költségvetést még az általános tárgyalás alapjául sem fogadjuk el. Felszólalok azért, mert ugy hiszem, szükséges, hogy mindazok, a miket Prileszky Tádé t. képviselő ur tegnap elmondott, hallgatással ne mellőztessenek. A miket a t. képviselő ur mondott, én nem tartom ugyan oly szellemi röppentyűknek, a melyek valakit megkápráztathatnának, de nem tartom oly csekélységeknek sem, hogy hallgatással mellőzhetők legyenek. Én a t. képviselő urnak kiindulási pontját tökéletesen magamévá teszem: azt tudniillik, hogy ha az előttünk fekvő költségvetés intentiója megfelel a jelen viszonyoknak; másrészt, ha e költségvetés reális alapokon nyugszik, akkor azt általánosságban el kell fogadni. A t. képviselő ur ugy vonja le a consequentiát, hogy a jelen esetben mind a két elv megvan a költségvetésben. Én ezt tagadom és azt hiszem, igen helyesen; mert nem képzelek valakit nemcsak e házban, hanem e házon kivül is, a ki komolyan azt állítja, hogy a jelen helyzetnek megfelelne az, hogy a kormány az