Képviselőházi napló, 1884. VII. kötet • 1885. szeptember 26–1886. január 16.

Ülésnapok - 1884-160

gg(j 100. országos ül kel, a mi gyengeségünkkel, a mi vereségeinkkel, a mi gyászunkkal, a mit a szenvedő nemzettel együtt viselünk. Ám jubilaljának, bankettezzenek önök, élvezzék a jelen minden örömét, ürítsék ki a vígság poharának minden csepj'ét fenékig: mi bánatosan vérző szívvel ülünk a nemzet betegágyához, virasztunk ébren felette s ha szenvedéseit enyhíteni nem tudjuk,legalább magunk enyhülünk, ha vérzősebjeit könyeinkkel öntözhetjük. Vérünkkel is készek vagyunk öntözni, ha segíthetnénk rajta. (Ugy van! a szélső balon.) Nemde önök a víg kedélyüek, az elégültek szomorúnak, szánalmasnak találják a mi pályánkat, a mi bús szerepünket. Önök vígsága illik a közös ügyekhez, melyeknek felkent csatlósai; a mi szomorúságunk illik megalázott, jogfosztott és koldusbotra juttatott nemzetünkhöz, melynek hü viadorai vagyunk és leszünk. Önök azt hirdetik urbi et orbi, hogy mindent megnyertünk; mi azt látjuk, hogy ma-holnap mindent elveszítünk, még a nemzet szabadságszeretetébe és jelíemszilárdságába vetett hitet és a becsületességébe való feltétlen megbízást is. (Ugy van! a szélső baloldalon) Az alkotmányos szabadság már kivesző félben van, hisz az 5 éves mandátum és a tervezett közigazgatási reform inaugurálandja nem sokára a rendőri államot. Önök a nagyhatalom ábrándjaival altatják magukat, mi azt látjuk, hogy a szabad népek rokonszenve és érdeklődése, a mely hősies küzdelmeink ésletipratásunk gyászos korszakában is [oly nagy mérvben fordult felénk; kezd elfordulnia zoktól, kik a szolga szolgáivá törpülnek le, miként Kossuth jellemzőleg mondja. Ismét egy új sysiphusi küzdelem áll előttünk; de nem rettenünk attól vissza. Mi szikladarabunkat, bármennyiszer guruljon is vissza, ismét feltaszítjuk, mindaddig, mig meggyökeredzik szebb jöYŐnknek magas ormán. Belemegyek tehát a költségvetés általános vitájába s bár nem kecsegtethetem magamat azzal, hogy a már chablonszeiűvé vált költségvetéssel szemben valamely újabb meggyőző érvet hozhatok fel, mert régi levén annak sanyarúsága, bajos lenne azt új világításban feltüntetni, főleg most, a midőn az előttem felszólaltak meglehetősen kimerítették a tárgyat. Mindazonáltal kötelességérzetemet megnyugtatandó s népképviselői tisztemet betöltendő mégis megteszem rövid észrevételeimet s főleg bonczkés alá veszem azon ajánló iratot, melylyel a pénzügyi bizottság azt a t. háznak bemutatja: a bizottság általános jelentését, a mi tulajdonképen jelen tárgyalásunk alapját képezi. (Halljuk! Halljuk! a szélső balon.) A jelen évi költségvetést maga a bizottsági jelentés is nem valami nagyon biztató nuspiciumok közt mutatja be; mindjárt a jelentés első soraiban január 15. 1886. megdöbbenni látszik azon, hogy e költségvetés mérlege 3 millió forinttal mutat fel nagyobb hiányt a mnlt évi előirányzatnál s nem titkolja, hogy magát a bizottságot is aggodalom lepi meg. De ez aggodalma csak perczig tart, mert azután mindenféle zugprokátori fogásokkal igyekszik első állításának rossz benyomását enyhíteni; s mintegy önmagának felelve, azzal vigasztalódik, hogy bővebb vizsgálat nem igazolja ez aggodalmakat s c-salétekként odaveti, hogy a rendes kiadásoknál, a rendes költségvetés mérlege 4 és V» millió felesleget mutat fel. No hát, erre is el lehetne mondani, ismerlek szép maszk, de nem ülök fel neked, mert már nagyon is köznapivá vált azon Boskoi szemfényvesztés, hogy minden nagyobb rendes kiadást átchangiroznak a rendkívüli kiadások közé s igy épen ugy a mint Bosko kalapjában a pénzdarab vagy óra galambbá, ugy a mi deficitünk is a rendes kiadás keretében plussá vagy felesleggé varázsoltatik át. (Ugy van! a szélsőbalon.) Azonban e régi szemfényvesztő fogáshoz ez alkalommal egy újabb is jött, tudniillik a kedvezőbb helyzetet abból is igyekeznek kiokoskodni, hogy jelen évbenkevesebb államjószág van eladásra kitűzve, mint a múlt évben. Szomorú vigasztalás, mert az magában, hogy a folyó kiadások fedezését a törzsvagyon elpazarlásával eszközlik, elégséges az önök gazdálkodásának megbélyegzésére. A másik újabb kendőző szer — melylyel a rút arcz szeplőit és ránczait el akarják íedni — az, hogy összehasonlítást téve az 1875-ki rendes fedezettel, 65 millió emelkedést mutathatnak fel. De hát mit bizonyít ez ? Azt, hogy akartalanul is kénytelenek bevallani azon égre kiáltó bűnöket, hogy habár ez időszak óta a nemzet adóterheit évi 65 millióval fokozták,még se tudják felmutatni az eredményt, a mire vállalkoztak: az államháztartás egyensúlyának helyreállítását, a mit pedig minden adóemelés nélkül helyeztek kilátásba. Mutatja azt, hogy e 10 év alatt 650 millióval többet csikartak fel a nemzettől a korábbi kormányoknál, csináltak még egyszer ennyi államadósságot, elfecséreltek egy csomó államjószágot: s még is ott állanak, a hol az előbbi kormányok; lezárják az évi mérleget egy csomó deficittel. Ha ez nem felültetés, ha ez nem rászedése a nemzetnek: akkor oly fogalomzavar uralkodik önök ítélő tehetségében, a mit minden egyébnek, de józan felfogásnak nem lehet nevezni. A világminden más alkotmányos országában csúfosan kergetnék el az ily igéretszegő kormányt. Nálunk természetesen jubilálnak annak, a ki épen ellenkezőjét cselekszi annak, a mire ország és világ szine előtt ünnepélyesen vállalkozott s a mely czélnak az elvfeladás nagy áldozatát is kész volt meghozni. Ez eljáráshoz egészen méltó a bizottság jelentésének azon okoskodása, mely szerint még állam-