Képviselőházi napló, 1884. VII. kötet • 1885. szeptember 26–1886. január 16.

Ülésnapok - 1884-159

158. országos ülés január 14. 1886. 329 szegényei számát, a pinczelakásokat, a temetőt. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A magyar államnak, mint a gálák sziklahalmának évezredekre, a végtelen jövő számára kell épülnie s ki a pyramisnak csak tetejét rakja, a nélkül, hogy alapját szélesbítené, az nem erősíti, hanem gyengíti azt. Vagy a jogegyenlőség követeli azt is, hogy mig itt a fővárosban, mindenféle tápszer után fogyasztási adót kell fizetnünk, legyen egy fogyasztási ezikk: a lűdzsir, mely kivételképen adómentes ? (Zajos derültség.) Pedig a legalkalmasabb adótárgy lehetne, mert épen a legvagyonosabb néposztály fogyasztjas azonkívül, fájdalom, évről évre nagyobb tömegben importáltatik. De megfoghatatlan, t. túloldal, hogy önök e különös, de inkább megdöbbentő, mint nevetséges tény felemlítésére kaezajban törnek ki. Hogy Szent-Endre t. képviselője, Krausz ur, oly jóizűet nevet, annak lélektani okát értem, sőt méltánylom; mert ő nemcsak engem magamat, hanem valamennyiünket, köztünk a t. pénzügyminister urat is neveti; szóval mindenkit, ki a lúdzsirt mérsékeltebb mennyiségben fogyasztja, mint ő. (Élénk derültség.) Arról nem is szólok, hogy helyén való-e s nem e boszantó gúny az „egyéni szabadság eszméjének" folytonos hangoztatása olyan országban, hol ugy terjed a proletarismus minden téren, mint nálunk ? Hiszen a rongyaiban ténfergő proletárnak, kit sem család, sem tűzhely nem köt le, még csak a csizma sem szorít, épen az egyéni szabadságból ugy is több van, mint kellene. De szólanom kell az úgynevezett kereskedelmi szabadságról, arról a „gazdaságiliberalismusról", a mely Smith Ádám óta nemcsak a rövidlátó szobatudósoknak, hanem a számot tevő politikusok legnagyobb részének is vesszőparipája lett s a melynek főelve, hogy az a legjobb kormány, a mely legkevésbé kormányoz, a melyik gazdasági téren semmit sem tesz, talán nem is gondolkozik. Az a gazdasági politika, mely abstract theoriákon alapul, legyen annak vezérelve különben bármily nemes és általános emberbaráti követelmény, ha a faji érdek, a nemzeti művelődés és hatalom szolgálatában nem áll, én reám vonzerőt nem gyakorol, e föltétel nélkül érte lelkesedni nem tudok, gyűlölöm, ha e legfőbb tekintettel ellenkezik. S bár tanulni és látni valóm nagyon sok volna még, inkább lemondanék szemem világáról, hogysem a cosmopolitismus szemüvegével kelljen azt megváltanom. Ám hirdessék és követeljék a fejlett iparral biró eivilisalt külföld tudósai és féltudósai a nemzetközi szabad verseny előnyeit; az ő részükről megfoghatónak, méltányolhatónak találom, mert a korlátlan verseny az eresebbnek, a könnyebben többet termelőnek jólétet s a gyengébbek felett szívósabb uralmat biztosít, bármily hatalmas hadKÉPVH. NAPLÓ 1884—87. VII. KÖTET. seregnél, a mint erre élő példa Anglia uralma a félvilág felett. De a gyengébb fél, az ipar terén elmaradottabb, a kezdet nehézségei miatt drágábban és rosszabbat termelő nemzet részéről s mint ezt nálunk teszik, az iparos osztály nevében követelni a szabad versenyt, ez —bocsánat a kifejezésért — oly eszeveszettség, melynek felismeréséhez, azt hiszem, hogy nem is kell különös államférfiúi bölcsesség, csak egy kis házi ész, meg annyi őszinteség, a mennyit mindenkitől, kivel egyáltalán szóba állani méltó, megvár az ember. Távol legyen tőlem t. ház, hogy én be ne látnám azt a nemzetgazdasági igazságot, mikép minden szükséglet megtalálja, sőt létrehozza a maga tárgyát. Tudom én is, hogy alkalom képezi a szakértelmet, alkalom teremti a szakembert. S valamint minden háborús időszak a maga hadvezéreit, kik különben soha az eke- vagy íróasztal mellől talán el nem mozdultak volna, ép ugy hozza napfényre és működésbe minden szükséglet a kellő industrialis erőket. A fejlődő mezőgazdaság szükségletei kétségtelenül meg kell, hogy teremtsék maguktól is, magukra hagyatva is és pedig a lehető közelségben a malom- és kovácsipart, a kézműipar némely ágait, valamint a gyármunkásoké a kisebb bérházak és szatócsok üzletét. De midőn el nem zárkózom eme szabály elől, nem kerülhetik el figyelmemet annak kivételei sem. Kötelességem számolni azzal a tapasztalati ténynyel is, hogy a mely államokban, mint hazánkban is, a fejlettebb iparú külföld korlátlan importja, nem hogy párhuzamban, hanem előtte jár szükségleteinknek s mire észreveszszük, hogy valamire szükségünk van, már akkor a külföldi, többnyire osztrák verseny ellenállhatatlan áramlatával találkozunk minden téren, hogy ott a termelés egyoldalúságából kibontakozni s ipart teremteni, mely az emelkedő civilisatio szétágazó és sokirányú követelményeinek megfeleljen; vámprotectio nélkül, melyet csak a külön vámterület mellett alkalmazhatnánk, merő képtelenség. Nem akarom a t. ház figyelmét e kérdésnél túlságosan igénybe venni. A sok kínálkozó példa közül csak Angliára, mint a szabad kereskedelmi politika kiaknázójára s Portugáliára, mint a szabadkereskedés áldozatára mutatok rá. Mielőtt Anglia elég erősnek nem érezte magát, hogy a kereskedelmi szabadság terére lépjen, egész sorával találkozunk a törvényes intézkedéseknek, melyek az angol ipart mesterségesen támogatták. Mikor 1710-ben a gyarmatok először tettek kísérletet gyárak állítására, az angol alsóház kinyilatkoztatá, hogy ennek czélja nem lehet egyéb, mint a gyarmatok függetlenítéséhez az utat egyengetni. Két századon át akadályoztatott meg Irlandban mesterségesen a gya. potgyártás. Az 1782. 22-ik acta, a selyem- és gyapotgyártás eszközeinek kivitelét tiltja s azok 42