Képviselőházi napló, 1884. V. kötet • 1885. február 27–április 21.
Ülésnapok - 1884-104
324 104 országos ülés április 14. 1885, lelkű státora: Széchenyi István, a hazafiság ós alkotó erő e dicső példánya, Károlyi György, Andrássy György és Vay Ábrahám grófok: a nagytudományú gróf Teleki József; a lánglelkíí Wesselényi Miklós és erdélyi társai; az ország újabb irodalmi bárói: Jósika Miklós, Eötvös József és Kemény Zsigmond; a hazafiúi és emberi áldozatkészség mintaképe; a fóthi gróf Károlyi István; a honvédvilág két gróf Batthyányja gróf Teleki László s a szomorú sírjukig hű Perényi Zsigmond és Jeszenák bárok; s nem, egy lelkes szónok a politikai küzdtéren s még több vitéz a csatatéren. De ha a század rendi országgyűlésének emléklapjait forgatjuk, töprengés nélkül vethetjük föl a kérdést: vájjon ez említett fényes, hazafias szellemekkel tartott-e a főrendi táblák döntő többsége? Soha! Kivéve egy esetet, 1848-nak korán kivirított, hatalmas, fergeteges és sok szolgálóikét megfélemlítő tavaszát. Mig a követek táblája, a mindig hazafias, lelkes, áldozatkész és vitézlő köznemesség szellemének e hű tükre, a honszeretet és szabadelvűség, a jogos Önérzet buzdító képét nyújtja: a főrendiház folyvást a legnemesbb törekvések makacs akadályozásában tünteti ki magát. Kik voltuk a. bécsi pátensek királyi biztosai? Kik akadályozták — mint az üzenetváltások végére mehetetlen száma bizonyítja — a vallássérelmi ügyek igazságos és gyors elintézését, a jobbágytelek váltságának és a szólásszabadságnak nagy kérdéseit, sőt még édes anyanyelvünknek törvénynyelvvé való emelését is? Kik ellen dörögtek az erélyes Nagy Pál, a költői lelkületű Kölcsey, a lánglelkű Beöthy Ödön, sőt párszor maga a mérsékeltség bölcse: Deák Ferencz is, mig nem az elkeseredés oly fokra hágott, hogy Tarnóczy Kázmér már kimondja: a főrendi tábla alkotmányunk minden legkisebb csorbítása nélkül bízvást eltörülhető volna, mivel külön létezését úgyis csak az esetleg szülte. Teljességgel nem akarok én, t. képviselőház, a múlt ez épen nem lelkesítő adataiból fegyvert kovácsolni a mai főrangúság ellen. Idéztem néhány történeti adatot csupán annak kimutatására, hogy mennyire nincs elég ok ép az ősi dicsőség nevében ragaszkodni a régi czímhez. Teljes készséggel bevallom máskülönben, hogy valamint a szabadelvű elemeiben kitünőleg megszaporodott 1847 diki főnemességre, ugy a jelenlegire is, mint magyar ember, sokkal több tisztelettel tekintek, mint a megelőző korbeliek legnagyobb részére. De az, a miért így tekintek, korántsem ősi dicsőségük, hanem a magyarosodás és szabadelvűség terén szerzett érdemük sha én — a születés vak esetlegéből — íőrendü vagyok: bizonybizony két kézzel ragadom meg a kínálkozó jó alkalmat, hogy törvényhozói működésemet új és sokkal korszerűbb czím alatt folytathassam, nieg| válva a régi czímtöl, melyhez — koronkinti egyes j szép emlékek mellett — dicstelen tényeknek adatai is bőségesen fűződnek. De végre is, a czím nem dönt. Földünk egyik felének hamis neve van, de azért tudja mindenki, hogy Columbus fedezte föl Amerikát. Helfy Ignácz : A szabadelvű pártnak is hamis neve van! (Élénk derültség a szélső baloldalon.) Vadnay Károly: Ha az új főrendiházban a születési előjog, a censusés ősi méltóságok nagy urai mellett ott fognak ülni azok, kik az egyéni érdem democraticus méltóságát s a szerzett szakismeret tekintélyét képviselik és ha jelenlétüknek ezek — a mint remélhetjük — kellő súlyt adnak: akkor évről évre mindjobban ki fog tűnni, hogy a régi czím ma már csak tartalmatlan szó : sallang, mely legfölebb a különködéshez való ragaszkodást jelenti s alkotmányunk keretéből anynyival inkább kirí, mivel politikai értékét szerencsésen devalválta az idő. Sőt devalválták legközelebb maguk a főrendiek is, midőn körúlbelől ötszáz született törvényhozónak eddig minden feltétel nélkül gyakorolható régi rendi jogát megszüntetek, vagy legalább is felfüggesztek. Egy szó sallangja miatt azonban kinek jutna eszébe szakadásra vinni a dolgot, vagy csak üzenet váltásra is fecsérleni az idő kincsét, melyet valamivel életbevágóbb ügyek intézésére kell fordítanunk. Sajnos változtatásnak tartom a kinevezendő tagok számának tetemes leszállítását. Ezzel mintegy kihívták a gyanút, hogy a főrendiek tartanak tán az egyéni érdem és szaktekintély túlsúlyától akkor is, mikor számbeli túlszárnyalás veszedelme teljességgel nem fenyegeti őket s midőn tudják, hogy bizonyára időre lesz szükség, mig az új elemek az új körben mintegy megotthonosodnak s ez által erősebb szárnyat kaphatnak. De a főrendiek elvben legalább elismerték a kinevezés időszerűségét, sőt a szám megcsappantásaért adtak is némi kárpótlást a kimaradó főrendiek közül egyszer s mindenkorra választandó ötven tagban. (Derültség balfelöl.) Leszek bátor ezt megmagyarázni. Ez a módosítás lényegében megegyez az eredeti javaslatnak képviselőházunk által kihagyott ama szakaszával, mely a kinevezéseknél kellő tekintetet ígért ama kieső főrendiekre, kik az utolsó években buzgón vettek részt a ház üléseiben. Én a módosítást annyiban kedvezőnek tekintem kormányunkra nézve, mennyiben megmenti a kényelmetlen nehézségektől, melyekkel a kinevezés czímén kárpótolandók névjegyzékének megállapítása minden esetre járt volna. Továbbá nem tekintem bajnak, hogy ez a módosítás az új háznak mintegy az ideiglenesség vonását adja, mert ez a névsor voltakép kihalási jegyzék lesz s midőn a kikerülhetetlen halandóság keresztet von az egészre: a szervezetben előáll egy új változtatás
