Képviselőházi napló, 1884. V. kötet • 1885. február 27–április 21.
Ülésnapok - 1884-104
104. országos fllés április 14. 1885. 333 mert hisz a correctivumul, ellenőrzésül, ellensrdyuí szolgáló felsőháznak ugy származási módjára, mint alkatrészeire nézve jelentékenyen kell különböznie a képviselőháztól, már csak azért is, mert lehetőleg az állandóság elvére van építve, S ép ez okból kellett megbuknia a törvényható sági választás elvének, valamint a főrendiek által egyszer gyakorlandó választás állandósításának. Engemet főleg két módosítás készt felszólalásra. Egyik lényegtelen ugyan, de furcsa, mint a huszonegyes bizottság egy nemes gróf tagja kifejezte : „gyermekes" ; mondhatnók : komikai, mert egy kitűzött hamis czégér képezi benne a büszkélkedem tárgyát. A másik módosítvány már lényeges, mert elvi fontosságú. Az első a czím, a név kérdése. A főrendiház nem kivan jövőre sem felsőház lenni, noha a törvény innen-onnan már négy évtized óta népképviselési alapra fektette alkotmányunkat. Álczímen akar tovább is létezni, legalább egy kopár szóban hirdetve a rendiséget akkor is, midőn a képviselőház nem a „tekintetes karok és rendek táblája*, a mit senki sem kivan vissza, bizonyára az a pártonkívüli t. barátom sem, a ki pedig ugy magában némi kárpótlást óhajthatna ama legsajátabb eszméjének kárba vészeséért, melynél fogva a főrendiházi tagok választását kész lett volna a kiváltságairól rég lemondott régi nemességre bizni. Vájjon mi készti a főrendieket a régi czímhez való SZÍVÓS ragaszkodásra? A mint mondták: az ősök dicsősége iránti hő kegyelet. Minden kegyelet tiszteletre méltó, föltéve, hogy annak kellő alapja van. Ismerve hazánk történetét, ki tagadhatná, hogy nemcsak a reges régi, hanem az újabb századok és évtizedek évlapjai is ragyognak oly főrangúak érdemeitől, kik bősiségben, hazaszeretetben, nemes ügyek iránt: áldozatkészségben, egyház és tudomány pártolásában tűntek ki. Ha élnének a Hunyadiak, Zrínyiek ésRákóczyak ivadékai (Mozgás a bal- és szélső halon) bizonyára nagy lelkesedéssel hivatkozhatnának dicső őseikre. És hivatkozhatik ma is élő több mágnási család a Királyhágón innen és még sokkal több a Királyhágón túl, hol &z összes nemességet minden időben a legtöbb hazafias szellem hatotta át. De hivatkozni szoktak ám ma már olyanok is, kiknek családalapító elődei korántsem hasonló nyomokon jártak s a hazafisághoz és dicsőséghez vajmi kevés közük volt. A mire a ma élő főrangú családok kevésnek kivételével visszapillanthatnak, nem igen több mint két háromszáz év s ezekben a századokban — mint a história hirdeti, mit bizo nyara tud a históriai nemesség is — a főúri dicsőségnek ugyancsak nagy foltjai voltak, mert sokszor, huzamos időkön át épen nem is a honfiúi áldozatkészség útja vezetett a czím, a rang, a nagy adományozások kútfejeihez. (ügy van! jöblfeloh) A főurak közt bizonyára nagy nevek tündököltek a hitújítás terjedésekor, a lelkiismeret szabadságának harcsaiban, a tizenhárom vármegye és a kuruezvilág nehéz küzdelmeiben is; sőt — tartozom elismerni — hogy az ellentáborokban szintén voltak hónuk jövőjét minden törik-szakad politikától aggódva féltő jó magyarok; de voltak ám sokan olyanok is, kiknek fényes eredetét ma már üdvösebb elfelejteni, sem mint azzal kérkedni, minthogy az a fény — ha csakugyan fény volt — mocsárból eredt. Nem rég többen nagy büszkeséggel emlegették a gyászos emlékezetű Mohácsot is, mint a hol — ahogy mondani szokták — a főnemesség szine-virága elveszett. De hát miért veszett el ? Azért, mert a főnemesek a régóta folytatott olygarchicus viszálykodások közepett egészen elhanyagolták legfőbb kötelességüket: a honvédelem nagy ügyének gondos rendben tartását. Ennek a nemezise lett Mohács. Szomorú példa ez: a halálba vaktában rohanás példája. Mit kiabáltak főnemeseink a király budai udvarában? Azt, hogy pecsétnyomó gyűrűikkel verik agyon a törököt. S az bizonyult be, hogy pecsétnyomó gyűrűikben csakugyan nagyobb volt a czímeres kő, mint agyukban a belátás. Csatatéren hullván el, személyes vitézségükért tisztelem rég nyugvó poraikat; de hozzágondolom, hogy a nemzetre nézve jobb lett volna, ha eleitől fogva nagyobb önzetlenséggel élnének a hazának, semhogy azután a vész idején elbizakodva, kevés erővel indultak a hatalmas ellenségnek s magukkal együtt ránták sirba a hazát is, hosszú gyászos időre. Mivel azonban a halál sokat kiegyenlít, megengedhetjük, hogy a szerencsétlenséget, mely miatt az egész nemzet másfél századnál tovább lakolt, inkább végzetes hiba okozta, mint sötét bűn. Olay Szilárd: Most is rabszolgaság alatt van ! Vadnay Károly: Dicsérem a felfogását. (Élénk derültség jobbfélöl.) Valóban a főúri dicsőséget a bűn inkább a két-király ideje alatt homályosítá el. Ez már egészen az önhaszonlesés, esktíszegés, át meg átpártolás szégyenletes ideje, midőn a hírhedt Balassa Menyhért csak „primus interpares" volt. Nem bolygatom a lelkiismereti és nemzeti szabadságért vívott harezok idejét. Elég visszatekinteni a legutolsó száz esztendőre vagy akár csak hetvenre. Pedig ép az utolsó száz esztendő az, melyek a főrangúság köréből minden téren példaszerű alakokat szültek. Ott vannak a „Georgicon" nemes alapítója s magyar költők barátja, gróf Festetich György; báró Vay Miklós tábornok, méltó fiak atyja, ki már a múlt század végén első sürgette a magyar hadak jogait, a franczia philosófia emlőin nőtt múlt századi „őrsi bölcs", az igaz magyar költő: báró Orczy Lörincz: a nemzeti múzeum nagy áldozatú megalapítója: gróf Széchenyi Ferencz; tudományos akadémiánk négy fenkö It 41 •
