Képviselőházi napló, 1884. V. kötet • 1885. február 27–április 21.

Ülésnapok - 1884-104

104. országos ülés április 14. 1885. 321 tétlen lesz jövőre alkotni Magyarországon olyan felsőházat, melyben az aristoeratia —• nem kizárólagosan, mint Angliában a lordok házában — de csak nagy mértékben is benne legyen. (IIelyeslés a szélső baloldalon.) Ilyen volt a pactáló felek egyikének eljárása : legyen szabad még egy pillantást vetnem arra, mikép lehet felfogásom szerint megmagyarázni a másik pactáló félnek, a t. ministerelnök urnakeljárását? (Halljuk!) Én csak ugy tudom ezt magamnak megmagyarázni, hogy midőn a t. ministerelnök ur látta azt, hogy az ő peer-schubos tervéről a főrendek hallani sem akarnak, midőn látta, hogy ott reális hatalommal áll szemben, akkor ugyanazt tette, a mit tenni szokott, midőn reális hatalommal szemben áll: meglibbent, egyet fordított a tactikán és azt mondta, ha nem képes meggyőzni azon elemeket, le fogja kötelezni magának az által, hogy segíteni fogja abban, hogy olygarchicus vágyaikat kielégíthessék. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Mint Olaszországban egykor a condottierik, kik egyeseknek, városoknak, fejedelmeknek felajánlották maguk fegyverét és csapatait, a t. ministerelnök ur is felajánlotta a mondott czélra a méltóságos főrendeknek a maga tekintélyének éles fegyverét s felállította a rendelkezésére álló csapatokat. (Derültség a szélső balon.) És azonnal életbe is lépett részéről ezen pactum, mert azon javaslat tárgyalása alkalmával a t. ministerelnök ur vette át mindnyájunk bámulatára azon szerepet, hogy ő védelmezte ottan az ellenzékkel szemben azt a javaslatot, mely nem volt egyéb, mint saját javaslatának buktatása. {ügy van! a szélső balon.) Továbbá a ministerelnök ur szavát adta a főrendeknek vagy azoknak, a kikkel pactált, hogy tárczáját fogja ehhez kötni. (Mozgás jobboldalon.) Ugyan kérem, ne játszunk komédiát, hisz az, a mit a bizottságban kijelentett, nem egyéb. {Ugy van! a szélsőbalon.) Mondom, a ministerelnök ur tárczáját kötötte ahhoz, hogy a főrendiház javaslatát a képviselőházban keresztül viszi. Meg levén az egyezség a két factor: az olygarchák és a ministerelnök ur közt, ezután gyakorolták a főrendi körökben azt a pressiót, a mely létrehozta azt az állítólagos nagylelkű áldozatkészséget, melynélfogva még azok is megszavazták a javaslatot, a kik jogaiktól megfosztattak. Hallottuk t. ház, a főrendiházi tanácskozások alatt azt mondani, hogy a magyar történelemnek szép napja lesz az, a mely följegyzi ezen nagylelkű áldozatkészséget. Hallottuk ezt a bizottságban is emlegetni, noha a jelentés már szerényebben csakis hazafiúi méltányosságnak nevezi azt; sőt az előttem szólt t. képviselő ur is igen melegen hivatkozott ezen nagy áldozatkészségre. Méltóztassanak tehát nekem megengedni, hogy megjegyezhessem, hogy ezen úgynevezett áldozatkészség a mindenkitől méltán megkövetelhető jogos önKÉPVH. NAPLÓ. 1884—87. V. KÖTET. érzet oly nagy hiányát mutatta, hogy az a magyar történelemnek nem fényes, hanem igenis fekete lapját fogja képezni és én igen óhajtom, hogy erre fátyolt borítsunk. (Igaz ! Ugy van! a szélső balon.) Hogy visszatérjek a ministerelnök ur eljárására, hallottunk már itt elégicus hangon elmondott panaszokat, hallottuk, hogy mily kár, hogy a főrendek nem tartották meg a 150 kinevezettet, hanem reducálták nzt harminczra, de utóvégre is vigasztalják magukat azzal, hogy megtartottak 30-at, illetőleg 50-et és hogy ez voltaképen nem oly nagy baj, mert az elv meg van mentve. Az előadó ur, de különösen az előttem szólt t. képviselő ur ugy adták elő a kinevezetteknek számát, mintha az nem volna valamely lényeges fontosságú, hogy a 150, illetőleg 30 vagy 50 neveztetik-e ki és hogy ezt maszkírozzák, olyat is hallottunk, hogy voltaképen a zsidó rabbinus kérdése az, a mi fontos, mert ennek kimaradása sajnos veszteség. A mi ezt az egy szál zsidófelekezeti képviselőt illeti, habár én nem óhajtottam sem a protestáns püspökök, sem a rabbinus behozatalát, de ha már be kellett hozni az új egyházi képviselőket, helyesnek tartottam volna, hogy az is bennmaradjon, de hogy ezen egy szál izraelitának be- vagy be nem vétele oly nagyfontosságú kérdés lenne, mint az, hogy 150 vagy 30 lesz-e a kinevezettek száma: ezt én komoly beszédnek nem tartom. Ami a kinevezett tagokat illeti, ezekre nézve nem ugy áll a dolog, mint a hogy azt a t. ministerelnök ur elő akarta tüntetni, hogy tudniillik ő voltaképen a számhoz nem is ragaszkodik, ezt méltóztatott mondani a bizottságban. Elhiszem, hogy közönyös előtte, vájjon 150 vagy 160 kinevezett tag legyen-e, de az már nem lehet előtte közönyös, hogy 30 vagy 150 legyen-e. Az a két dolog két egészen ellenkező elvet képvisel. Itt az elv egyenesen a számban rejlik. Í50 vagy 160 tag mellett a főrendiház peer-kamara lett volna, 30 tag mellett határozottan, túlnyomóan rendi képviselet. Ha a t. ministerelnök ur arról volt meggyőződve, hogy a hazára nézve — mert mindig arról van szó -— szükséges, helyes, hogy a főrendiház szervezete akként módosittassék, hogy 150—160 kinevezett tag jöjjön bele, szabad volt-e neki meggyőződését oly könnyen feladnia, szabad volt-e neki oly könnyen lemondani arról a nélkül, hogy megkísértené, vájjon mégis érvényesítheti-e'? Vagy ha oly nagyfontosságú e kérdés, mint a minőnek mindig mondták, nem lett volna-e inkább helyén, hogy kösse tárczáját ahhoz, hogy keresztül menjen a javaslat a főrendiházban is, daczára a főrendiház ellenzésének, nem pedig ahhoz, hogy a főrendiház módosításai itt meg ne bukjanak. Ha ide hívnánk egy idegen politikust: ítélje meg c dolgot, találja ki ennek az okát, azt hiszem, hogy erre képtelen volna. Ezt csak mi vagyunk képe41