Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.
Ülésnapok - 1884-68
te •S. arszágM Kié* febriár 10. 1S8». örökletes felsőház oly rendszabálynak akarna ellene szegülni, melyet nemcsak a pillanatnyi népszerűség követel, hanem a mely az ország állandó és maradandó érdekeiben gyökerezik: akkor az örökletes felsőház, mely mindég csak egyéneket képvisel, de soha sem széles körökre kiterjedő érdekeket, akkor az ily örökletes felsőház mindég kénytelen lesz magát megadni, mint azt a modern kor leghatalmasabb örökletes felsőházának az angol felsőháznak történelme annyiszor bizonyítja. Egy Örökletes felsőház tehát nagy szolgálatokat tehet a közvélemény pillanatnyi tévelygéseivel szemben, de soha sem képezhet komoly és állandó akadályt a nemzet nagy és maradandó érdekei ellen. Egy választott senatus ellenben épen a közvélemény pillanatnyi hullámzásaival szemben nem nyújt semmi biztosítékot, de a legkomolyabb összeütközésekre vezethetne az esetben, ha esetleg más elemeket képvisel, mint az alsóház. S hogy az örökletes felsőház hasonló eredményekkel fog járni mint Angliában, arra nézve két biztosítékunk van. Az első népünk sajátságos felfogása, mely különös vegyülete az aristocratia iránti tiszteletnek és féltékenységnek. Mert én valóban nem ismerek országot, melynek népében oly közel állna egymáshoz a szeretet és hidegség az aristocratia iránt, mint a magyarban. A magyar közvélemény igen szívesen látja az aristocratia működését a köztéren és örömmel engedi át neki sokszor az elsőséget a vezetésben, ha az irányra nézve vele egyetért; de ha nem ért egyet vele, nincs az a hatalom, mely őt az aristocratia egyszerű uszályhordozójává tegye. S ilyenkor az ellenszenv nem szorítkozik a legalsóbb osztályokra, hanem azoknál a legerősebb, kik az átmenetet képezik az aristocratia és az alsóbb osztályok között. Népünk ezen jellemvonása azonban az aristocratia eYótt sem titok. S ez a második biztosíték arra, hogy egy kiválóan aristocraticus felsőház tartósan csak a jóban lehet erős, a rosszban nem. A magyar aristocratia jól érzi azt, hogy kétségtelen befolyása és nymbusa csak addig tart, mig a nemzeti eszme képviselőjét látjuk benne. Ha ez ellen vétene, önmaga kárhoztatná magát tehetetlenségre. (A szónok a szószék előtt álló Hermán Ottó képviselőhöz fordul): A képviselő urnak talán még sem lehet feladata az előadó szemébe grimaceokat csinálni. (Zajos felkiáltások jobbfélöl: Helyre! Helyre !) Itt azonban önkényt az a kérdés támad, hogy korunk democraticus szellemével nem jövünk-e ellentétbe, midőn a törvényhozásnak egy egész faetorát, ha csak túlnyomó részben is az aristocratiára fektetjük? Kevés kérdés iránt mutatkozik oly nagy zavar napjainkban, mint a democratia felfogása, ademocratia lényegének és feladatának tekintetében. (Halljuk!) S ennek egyik legfőbb oka az, hogy | rendszerint összetévesztik egymással ademocratía szón korabeli czéljait, midőn még küzdenie kellett érvényesüléseért, midőn szemben állott egy rendi társadalmi szervezettel és alkotmánynyal — azon feladatokkal, melyek ma állanak a democratia előtt, midőn a rendi szervezet rombadőlt s a democratia uralma nem puszta törekvés többé, hanem valóságos tény. A mily mértékben lelkesedem azon democratiáérí, mely a legalsóbb rétegeknek is érvényesülést akar szerezni a társadalmi és állami élet minden mezején, mely a legalsóbb osztályok gyermeke előtt is megnyitja a legmagasabb társadalmi és állami polczokhoz vezető utat: ép oly mértékben idegenkedem azon rosszul értelmezett democratiától, melynek politikai bölcsessége azon önzésben culminál, hogy minden állást és befolyást az alsóbb és középosztályok szülötteinek kivan fentartani. Ily kicsinyes irigységnek senki sem vallaná nagyobb kárát, mint maga a democratia. Mert igen jól mondta Tfaiers több mint 50 évvel ezelőtt, midőn a franczia képviselőház ugyancsak a pairei méltóság örökletességéről tanácskozott, hogy az aristocratia természetes érvényesülésének meg • akadályozása magát a democratiát fenyegeti, mert úgymond, senkisem beszél csábítóbban a demagógia nyelvén, mint az aristocratia, ha természetes befolyásától megfosztatik. A democratia érdeke az, hogy megmutassa, miszerint az az államforma, melyben ő viszi a vezérszerepet, a legalkalmasabb arra, hogy minden jogos tényező saját természete szerint érvényesüljön ; hogy államforma a legalkalmasabb arra, hogy minden társadalmi erő a lehető legteljesebben kifejtessék; hogy ép azért az állam jövője és üdve a democratia vezérszerepéhez van kötve. (Tetszés jobbfelől.) Midőn a democratia igy cselekszik, jobban biztosítja uralmát, mint bárminemű monopolisáló törekvése. Azt sem ismerhetem el, hogy az örökletesség elve föltétlenül ellenkeznék a democratia érdekeivel. (Halljuk.' Halljuk!) Az állam mindenkit megvéd öröklött vagyonában, a társadalom egy lépéssel tovább megy: minden külső kényszer nélkül önkényt vivén át az ősök iránti kiváló kegyeletet utódaikra. Irtsuk ki a társadalomból ez érzetet és kioltottuk a nemes ösztönök és nagy tettek egyik leggazdagabb forrását, mert megsemmisítettük a közügy iránti lelkesedés azon egyetlen jutalmát, mely az apát fiaiban éri. A társadalom e helyes felfogása mig egyrészt kiapadhatlan forrása a legnemesebb cselekedeteknek, másrészt nagy erkölcsi hatalom is, mely fokozza a gyengébbek erejét, emeli a legkiválóbbakat. A ki azt mondja, hogy az a társadalom, melyben a democratia uralkodik, nélkülözni kénytelen e nagy hatalmat, az tudva nem tudva, akarva a | democratia érdeke ellen vét.
