Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-68

te •S. arszágM Kié* febriár 10. 1S8». örökletes felsőház oly rendszabálynak akarna ellene szegülni, melyet nemcsak a pillanatnyi nép­szerűség követel, hanem a mely az ország állandó és maradandó érdekeiben gyökerezik: akkor az örökletes felsőház, mely mindég csak egyéneket képvisel, de soha sem széles körökre kiterjedő ér­dekeket, akkor az ily örökletes felsőház mindég kénytelen lesz magát megadni, mint azt a modern kor leghatalmasabb örökletes felsőházának az angol felsőháznak történelme annyiszor bizonyítja. Egy Örökletes felsőház tehát nagy szolgálatokat tehet a közvélemény pillanatnyi tévelygéseivel szemben, de soha sem képezhet komoly és állandó akadályt a nemzet nagy és maradandó érdekei ellen. Egy választott senatus ellenben épen a közvélemény pillanatnyi hullámzásaival szemben nem nyújt semmi biztosítékot, de a legkomolyabb összeütkö­zésekre vezethetne az esetben, ha esetleg más ele­meket képvisel, mint az alsóház. S hogy az örökletes felsőház hasonló ered­ményekkel fog járni mint Angliában, arra nézve két biztosítékunk van. Az első népünk sajátságos fel­fogása, mely különös vegyülete az aristocratia iránti tiszteletnek és féltékenységnek. Mert én valóban nem ismerek országot, melynek népében oly közel állna egymáshoz a szeretet és hidegség az aristocratia iránt, mint a magyarban. A magyar közvélemény igen szívesen látja az aristocratia működését a köztéren és örömmel engedi át neki sokszor az elsőséget a vezetésben, ha az irányra nézve vele egyetért; de ha nem ért egyet vele, nincs az a hatalom, mely őt az aristocratia egy­szerű uszályhordozójává tegye. S ilyenkor az ellenszenv nem szorítkozik a legalsóbb osztályokra, hanem azoknál a legerősebb, kik az átmenetet képezik az aristocratia és az alsóbb osztályok kö­zött. Népünk ezen jellemvonása azonban az aris­tocratia eYótt sem titok. S ez a második biztosíték arra, hogy egy kiválóan aristocraticus felsőház tartósan csak a jóban lehet erős, a rosszban nem. A magyar aristocratia jól érzi azt, hogy kétségtelen befolyása és nymbusa csak addig tart, mig a nem­zeti eszme képviselőjét látjuk benne. Ha ez ellen vétene, önmaga kárhoztatná magát tehetetlenségre. (A szónok a szószék előtt álló Hermán Ottó kép­viselőhöz fordul): A képviselő urnak talán még sem lehet fel­adata az előadó szemébe grimaceokat csinálni. (Zajos felkiáltások jobbfélöl: Helyre! Helyre !) Itt azonban önkényt az a kérdés támad, hogy korunk democraticus szellemével nem jövünk-e ellentétbe, midőn a törvényhozásnak egy egész faetorát, ha csak túlnyomó részben is az aristocra­tiára fektetjük? Kevés kérdés iránt mutatkozik oly nagy zavar napjainkban, mint a democratia felfogása, ademoc­ratia lényegének és feladatának tekintetében. (Halljuk!) S ennek egyik legfőbb oka az, hogy | rendszerint összetévesztik egymással ademocratía szón korabeli czéljait, midőn még küzdenie kellett érvényesüléseért, midőn szemben állott egy rendi társadalmi szervezettel és alkotmánynyal — azon feladatokkal, melyek ma állanak a democratia előtt, midőn a rendi szervezet rombadőlt s a demo­cratia uralma nem puszta törekvés többé, hanem valóságos tény. A mily mértékben lelkesedem azon demo­cratiáérí, mely a legalsóbb rétegeknek is érvénye­sülést akar szerezni a társadalmi és állami élet minden mezején, mely a legalsóbb osztályok gyer­meke előtt is megnyitja a legmagasabb társadalmi és állami polczokhoz vezető utat: ép oly mértékben idegenkedem azon rosszul értelmezett democra­tiától, melynek politikai bölcsessége azon önzésben culminál, hogy minden állást és befolyást az alsóbb és középosztályok szülötteinek kivan fentartani. Ily kicsinyes irigységnek senki sem vallaná na­gyobb kárát, mint maga a democratia. Mert igen jól mondta Tfaiers több mint 50 évvel ezelőtt, mi­dőn a franczia képviselőház ugyancsak a pairei méltóság örökletességéről tanácskozott, hogy az aristocratia természetes érvényesülésének meg • akadályozása magát a democratiát fenyegeti, mert úgymond, senkisem beszél csábítóbban a dema­gógia nyelvén, mint az aristocratia, ha természetes befolyásától megfosztatik. A democratia érdeke az, hogy megmutassa, miszerint az az államforma, melyben ő viszi a vezérszerepet, a legalkalmasabb arra, hogy minden jogos tényező saját természete szerint érvénye­süljön ; hogy államforma a legalkalmasabb arra, hogy minden társadalmi erő a lehető leg­teljesebben kifejtessék; hogy ép azért az állam jövője és üdve a democratia vezérszerepéhez van kötve. (Tetszés jobbfelől.) Midőn a democratia igy cselekszik, jobban biztosítja uralmát, mint bármi­nemű monopolisáló törekvése. Azt sem ismerhetem el, hogy az örökletesség elve föltétlenül ellenkeznék a democratia érdekei­vel. (Halljuk.' Halljuk!) Az állam mindenkit meg­véd öröklött vagyonában, a társadalom egy lépés­sel tovább megy: minden külső kényszer nélkül önkényt vivén át az ősök iránti kiváló kegyeletet utódaikra. Irtsuk ki a társadalomból ez érzetet és kioltottuk a nemes ösztönök és nagy tettek egyik leggazdagabb forrását, mert megsemmisítettük a közügy iránti lelkesedés azon egyetlen jutalmát, mely az apát fiaiban éri. A társadalom e helyes felfogása mig egyrészt kiapadhatlan forrása a legnemesebb cselekedetek­nek, másrészt nagy erkölcsi hatalom is, mely fo­kozza a gyengébbek erejét, emeli a legkiválóbba­kat. A ki azt mondja, hogy az a társadalom, mely­ben a democratia uralkodik, nélkülözni kénytelen e nagy hatalmat, az tudva nem tudva, akarva a | democratia érdeke ellen vét.

Next

/
Thumbnails
Contents