Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-78

292 78. országos filés ftbraár 21. 1885. népképviseleti alapon építette fel, egyetlen intéz- | ményt hagyván meg régi állapotában, a főrendiházat. Hogy ezt tette, rendesen egy okra vezetik vissza, arra, hogy az 1848-iki törvényhozásnak a főrendiház reformját nem volt ideje megoldani. Ez igaz, ámde ebben az egy okban egy másik és nem kevésbé fontos ok is lappang: az, hogy azért nem volt ideje megoldani, mert nem akarta eltörülni. És akár ha az 1848-iki tárgyalásokat nézzük, melyek a reformkérdés körül forogtak, akár az 1849-ikieket, melyeket Debreczenben a függetlenség kimondása után Szemere folytatott Perényivel és Csengeryvel, azokban is ugyanazt látjuk, mint 1848-ban; látjuk azt, hogy a magyar nemzet a társadalmi, a politikai forradalom kellő közepében is sokkal nagyobb súlyt helyezett a magyar történelmi aristoeratiára, hogy sem ezt az egész intézményt akár mellőzni ííkarta, akár nélkülözni tudta volna, {Ugy van! a baloldalon.) És hogy e jelenségnek helyes magyarázatára leljünk, t. ház, nem szükséges száraz akadémiai disenssiókbabocsátkoznunk;hanem néznünk kell először azt, mi történt közvetlenül a forradalom bukása után. Történt pedig, hogy Bach Sándor minister a leigázott magyar nemzetben semmit annyira nem gyűlölt és nem üldözött annyira, mint a nissgyar történelmi aristocratíát. Mert annak történelmi nymbusában és fénye sokaságában látta Magyarországnak azon elemét, j melyet sem pátensekkel, sem császári rendeletekkel nem lehetett eltörülni, (Helyeslés a baloldalon) mely élt azon kiváltságaiban, melyeket a régi magyar királyok adtak, élt ősi hagyományai mellett és működött politikai szabadság nélkül is társadalmilag függetlenül. (Ugy van l a baloldalon.) Tudom, hogy némelyek s talán Szontagh Pál képviselő ur is, azt mondhatják erre, hogy Bach Sándor gyűlölt minden aristocratíát, mert hiszen ő a barikádokról lépett a mimsteri székbe; mondhatják azt is, hogy midőn a magyar aristocratia ;iz ötvenes évek alatt oly hősi ellenállást fejtett ki saját fejével játszva, ebben a főrugót csak a megsértett osztályérdekek visszatoríása képezte. De ezek csak nézetek és feltevések, a tény pedig egy. A tény az, hogy Bach Sándor gyűlölte a magyar aristocratíát, mert abban nem szövetségest, hanem ellenséget látott. Továbbá tény az, hogy a magyar aristocratia, midőn — mondjuk — a saját osztálya érdekében síkra szállt, épen ugy, mint később a protestantismus, mely midőn egyházi jogaiért küzdött, akkor az egész magyar nemzet érdekét szolgálta. (Helyeslés a baloldalon.) Ennyit történelmi pótlékul azon sibyliai könyvekhez, melyeket tegnapelőtt Szontagh Pál képviselő ur bemutatott. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Es most t. ház, előre bocsánatot kérek, mert minden czélzás és vonatkozás nélkül teszem, hogy egy lépéssel tovább menve, Bach Sándor neve | után Tisza ministerelnök ur nevét említem fel. (Derültség a bal- és szélső baloldalon.) De tennem kell t. ház, mert az eszmeiánczolat sorrendében ő következik. Tisza Kálmán ministerelnök ur ugyanis, kinek tegnapi beszédében a tárgyilagosságot tisztelettel említem fel és kinek tegnap azon bizonyítását, hogy midőn ezen reformjavaslatát betér1 jeszté, őt boszú nem vezette, kétségbe vonni nem' akarom ugyan, de rá kell mutatnom a tényre, hogy Tisza Kálmán ministerelnök ur 10 évi kormányzata alatt minden akadályt, a mi a képviselőházban akaratának útjában állott, le tudott győzni, vagy meg tudott kerülni és hogy mindazon intézmények közt, melyek 1848-ból maradtak reánk, egy Bem bizonyult elég erősnek, hogy ellenállhasson a ministerelnök ur és pártja uralmának, [Ugy van! a baloldalon) csak ez az egy, melyet az 1848 régi alakjában meghagyott, a főrendiház. S ebből én csak egy consequentiát húzok, azt, a mi érthetővé teszi, hogy a magyar nemzeti aristocratiának érdeke és befolyása felett még a t. függetlenségi párt sem akar napirendre térni és hogy ennek független elemeiben való erősítése és megszilárdítása egyik bevallott czélját képezi mind Irányi, mind Szilágyi Dezső t. képviselőtársaim határozati javaslatának. De elesvén t. ház, ekképen a gyanú, hogy a minister ur ezen reformjavaslatot nem azért terjeszti a törvényhozás elé, mivel a főrendiházban legközelebb kisebbségben maradt, tehát nem marad más kiindulási pont, mint az, mit a kormány és a szónokok is hangsúlyoznak, hogy tudniillik a kormány e törvényjavaslatot 1848-iki testamentum nevében terjeszti be, mert meg kell oldani végre azt a reformot, melyet oly sok kormány igért és egy sem váltott be és meg kell koronázni a 10 éves szabadelvű kormányzatot azzal, hogy az alkotmány, mely 1848-ban épen a főrendiházi kérdésnél akadt meg, ezen reform által fejeztessék be. Tehát 1848-ra, f

e dicső korszakra történik hivatkozás a kormány részéről, midőn főként azért sürgeti a reform keresztülvitelét, mert ez az 1848-diki intézményekkel összhangban nem áll. Mindenki érzi t. ház, a feladat nagyságát. Ez fejti meg csak azt a hosszii és beható vitát, mely e házban lefolyt. De csekély véleményem szerint azon kérdéseket, a melyek e reformjavaslat keretében összetorlódnak, három főkérdés dominálja. Az egyik az, hogy vájjon őszinte és jogosult-e a kormánynak azon hivatkozása, hogy e felsőházat főkép azért akarja reformálni, mert az az 1848-iki törvényhozás elveivel nem egyez meg, mi által előre is illiberalismussal vádol mindenkit, ki ennek útjába akadályokat gördít. A második az, hogy ha e hivatkozás nem őszinte esnem jogosult, vájjon a jelen pillanat a legalkalmasabb-e arra, hogy ily nagyfontosságú reform alapelveit meg-