Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-72

1G2 7:. országos ülés febra-lr 14. 1885. Elavult volna már a correctivák elmélete? Nem avult el és megvallom, hogy gróf Apponyi tegnapi fényes beszédének azon passusa iránt vagyok igazán hálával eltelve, melyet a correctivák rendszerének és elméletének szentelt. Csakhogy, fájdalom, ugy vettem észre, hogy a mit elméletileg helyesen állított fel, annak gyakorlati alkalmazásában a fenforgó kérdésre nézve megtévedett. Feledett ugyanis vagy mellőzött egyik leglényegesebb, legfontosabb eorrectivumot és ez az országgyűlésnek esetleges feloszlatási joga. A koronának t. ház, lehetnek fontos pillanatokban kétségei az iránt, vájjon a képviselőház híven és igazán fejezi-e ki és tolmácsolja-e a nemzeti akaratot. Ilyenkor feloszlatja az országgyűlést, hivatkozik újra a nemzetre, a mely ismételt választások útján nyilatkozik és mint volt is rá példánk vagy desavouálja vagy megerősíti korábbi képviselőit. Mármost, ha a korona e correctivummal akar élni és feloszlatja az alsóházat, tudjuk, hogy a felsőházat nem lehet feloszlatni, tehát mit csináljon azon szintén választások útján bejutott tagokkal? Azokat is feloszlatja és új választásokat főgázokra nézve is elrendelni ? Szilágyi Dezső: Nem! Zichy Antal: De könnyen meglehet, hogy igy az itt támadott akadály semmikép el nem hárítható és a correctivumok rendszerében, melynek fontosságát méltán vitatta t. barátom Apponjd gróf s a miért hálával tartozom neki, mondom, nagy hézag fog támadni, melyet nem tudunk semmivel sem pótolni. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Méltóztassanak elbinni, gróf Apponyi Albert tegnapi szónoklatát, különösen annak formai szépségeit talán sokkal jobban és mélyebben élveztem, mint mindazok, kik oly hangosan, tüntetőleg tapsoltak mellette. De bátor vagyok őt figyelmeztetni, gondoljon vissza az igazságos Aristidesre, gondoljon vissza annak szellemi utódjára, halhatatlan gróf Széchenyi Istvánra, a kik, midőn oly rendkívüli tapsvihar tört ki valamely mondásukra, ékesszólásuk folyamában rögtön megakadtak és megdöbbenve kérdezték önmaguktól, vájjon nem mondtak-e valami szerfelett helytelent, mivelhogy a sokaságnak oly nagyon tetszik ? (Élénk helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások balfelöl: Mi kisebbség vagyunk!

f Nagy derültség balfelöl.) Es tisztelt barátom nem fogja rossz néven venni őszinteségemet valóban, mondott ő, vagyis inkább cselekedett valami nagyon helytelent és ez szerintem az ő nagy beszéde érdeméből sokat levon és ez az volt, hogy ő, különben is érczes, szép csengő hangját a szokottnál kissé jobban megeresztve, az ablakon kibeszélt, oly átlátszó czélzattal, bogy meghallják azt a másik házban. Oly szabású szónokhoz — mint a minőt én t. gróf Apponyi úrban tisztelek — nem tartom egészen méltónak, hogy azzal a szónoki fogással éljen, melyet képviselői korokban hazabeszélésnek neveznek. S igy egyúttal, talán akaratlanul némi előízét adta nekünk annak, mi lenne majd akkor, ha a felsőházban is nagy számmal lesznek oly szónokok, a kik mandátumaikra támaszkodva, majd hazabeszélnek, a kik mandátumaik erejénél fogva gyakorolnak pressiót többi tagtársaik felett, kiknek nincsenek mandátumaik. De ez még hagyján, a mi engem aggaszt, az, hogy pressiót gyakorolnak arra az alsóházra is, a mely mégis egyedüli, igazi és genuin kifejezése a nemzet akaratának. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Még ennél is aggasztóbb reám nézve az a bizonyos collegium, a melyre a t. indítványozó urak az e fajta választásokat bizni akarják. Ok ugyan nem definiálták közelebbről, mert valóban nehéz feladat is lenne definiálni, hanem a mennyit sejthetünk belőle, tehát ugy látszik, hogy közel állanak ahhoz a felfogáshoz, egy valamely külön osztálynak akár nevezzem junkereknek, akár a mai divatos kifejezéssel gentrynek, de mégis egy a nemzettől elkülönített, valami kasztszerű testületeknek creálására. A mely külön testület tagjainak még azon felül azon sajátságos privilégiumok is volna, hogy országos képviseletre nem ugy, mint más szegény ember, egyszer, hanem kétszer szavaznak, egyszer a kerületekben, mint közönséges választók, másodszor főrendi képviseletre, mint ama külön osztály kiváltságolt tagjai. Én ebből azt a következtetést vonom, hogy ha különben szabad t. barátom Apponyinak paraboláját bizonyos törvényes és törvénytelen magzatról tovább folytatnom, hogy az ily módon tervezett eszmék és institutiók valóban nem az ős eredeti talaj földben nagyranőtt terebélyes fának igaztörvényes kiágazásai, hanem afféle fattyúhajtások lennének: ugy nevezik a kertészek azon vad hajtásokat, melyek a nemes galy alatt szoktak burjánozni és rendesen derekasan le is nyesegetik őket. A t. indítványozó urak és az ellenzék másik árnyalata is a mi scrupuiusainkat fölöslegeseknek tartják sok más tekintetben és egyebek közt azért is a gyermekek ijesztésére való mumusnak deelarálták, azt ha mi akár államellenes irányzatoktól, akár particularismustól tartunk, melyek esetleg az ily választások után a felsőházban előtünedezhetnek. A mi az államellenes mozgalmakat illeti, vannak módok és eszközök azokkal szembeszállani, hanem köztünk szólva, a particularismus először is még nem olyan szörnyű mumus, mintha még egyszer olyan szörnyű volna s azután a nélkül alig is van meg a megyénkénti választásnak valami értelme s az teljesen nem is lesz mellőzhető. Ok viszont másrészt szinte mumusnak declarálták az ugy^ nevezett peer-schubot, mely ugyan nincs benne a törvényjavaslatban s igy e tekintetben csakugyan mumus, mert akár hogyan keressük, nincsen benne.