Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-71

71. országos ülés február 13. 1885. 127 alsónak puszta ismétlése ne legyen, hogy a kettőnek tagjai más-más jogczímen foglalják el helyüket, mert csak igy várható az, mit a törvényhozás működésére előnyösnek vélek, hogy tudniillik a két kamara a tárgyakat különböző szempontból vonja kritikája alá. Ha a törvényhozó mind a két testülete választás által töltetnék be, ugy azok lényegükben ugyanazon társadalmi osztályokból állanának, pedig nemcsak az egyéneknek, de az osztályoknak még inkább természettől adott gyengesége, hogy azok a saját alkotásaik hibáit észrevenni nem igen hajlandók. De van egy másik tekintet is, mely a felsőházi tagok választásának ellene szól. Bátor leszek azt röviden ismertetni. Mindennapi és kivételt nem tűrő tapasztalás bizonyltja, hogy akármiféle politikai rendszer és minden alkotmányos intézmény a papíron eléje irt vagy elméletben hozzáfűzött várakozásoknak a gyakorlat terén mögötte szokott maradni. Nincsen az állami életnek egyetlen egy orgánuma sem a nélkül, hogy vissza ne tükrözné azon emberek gyarlóságait, a kiknek létrejöttét vagy fennállását ^köszöni. így a parlamenteket s velük az államakaratot megalkotni törekvő rendszereknek is, ugy a szabad választásinak, mint a censushoz kötöttnek és ezeknek nem kevésbé, mint az érdek vagy a rendi képviseletnek, mindnyájának meg vannak a maguk természetszerinti hibái. Ezeket a hibákat egy magános testület kebelében, legyen az bármikép összeállítva, elenyésztetni akarni hiu törekvésnek bizonyult mindenha s annak tartom én a jövőben is. Épen ez a körülmény indokolja és hozta szerencsésen létre a parlamentnek kettős kamarai rendszerét. Mert, ha bizonyos is az, hogy nincs tanácskozó testület, a mely képes volna arra, hogy emberi szervezetében rejlő, alkati hibáinak bajait önmaga, saját erejéből orvosolja, ebből még korántsem következik, hogy vele szemben ugyanerre, egy másik, tőle független testület képes ne lehetne. Ehhez csak egy szükséges : az, hogy a két testület megalakulás! módja egymástól lehetőleg különböző legyen és igy, ha meglesznek is mindegyiknek a maga hibái, ezek nem ugyanazok, hanem egymással ellenkezők, egymást kiegyenlítők legyenek. Csakis igy lehetnek alsó- és felsőház attól megóva, hogy igen gyakran ugyanazon bajok vagy tévedésekbe ne jussanak, sőt egymásét kölcsönösen érezzék és orvosolják. Ott azután, hol a democraticus elemeknek hozzájárulásával időszakonkint összeállított alsóház egy conservativ, kevésbé változó, aristocraticus felsőházzal egyértelműleg határoz, ott hiszem én, hogy megvan t. ház, a legtöbb garantia arra nézve, hogy a kormánynak ereje vagy bátorsága ne legyen a túlkapásokhoz, önkényhez vagy az országgyűlés feloszlatásának hatalmával való visszaéléshez. Nem tehetem, hogy bővebben ne reflectáljak a javaslatnak arra a részére, mely a jogegyenlőség jelszava alatt a vallásfelekezetek képviseltetésére irányul. (Halljuk! Halljuk!) De engedje meg a t. ház, hogy itt egy rövid kitéréssel éljek. A jelen ülésszak előző vitáin több szép és tanulságos fejtegetést hallottunk a hazai közéletünkben lábrakapott és mindinkább erősödő particularismusról. Én megvallom, hogy minden particularismust, akár helyhatósági, akár faji, akár felekezeti az, nemzetünkre vészthozónak tartok, mert nem tudok népet a föld kerekségén, ha vannak egyáltalán aspiratiói és nemzeti voltának tudatában él, melynek a nemzetegységre nagyobb, égetőbb szüksége volna, mint épen minekünk. (Ugy van!) Nemzeteknél egységben az erő, erőben áll az élet: márpedig nemcsak a materialis, hanem a politikai világban is kétségen felül áll, hogy az alkatrészeknek külön-külön, önmagukban való összetartása hatványozott mérvben gyengíti az egésznek egységét, ha ugyan annak teljes dissolutióját nem idézi elő. Elhagyatott helyzetünkben, a szlávságnak s németségnek másfélszáz milliónyi homogén népei közepett, hasonlítva az ellenséges haboktól szüntelen nyaldosott zátonyhoz, reánk, magyar politikai nemzetre, a faji vagy nemzetiségi particularismus rejti méhében a közelebbi veszélyt és a másik kettő, ma még csak annyiban hívja fel figyelmünket vagy aggályainkat, a mennyire emennek menedékhelyül szolgálnak vagy kínálkoznak. En a helyhatósági particularismustól nem igen tartok, mert nemcsak hanyatlóban, de végkép elenyészőben látom azt s bár a megyei életet figyelemmel kisérem, csak véneink hagyományaiból ismerem azokat a harczokat, melyeket a 30-as 40-es évek megyéi és azok utasításaiból követeik egymással helyi, kicsinyes érdekek felett az elkeseredésig víttanak. Erről bővebben szólani talán nem is tartozik ide, (Halljuk!) de Grünwald t. képviselőtársamnak megkívánom röviden jegyezni, hogy a megyei szerkezetet tanulmányommá tevén, én azt, némi módosítások után, a magyarság terjesztésére egyik legalkalmasabb eszköznek tartom, mert az világos előttem, hogy nem annyira egy centralisált állami hivatalnokkar működése, mint inkább a középosztály minél több tagjának csakis magyarnyelven nyújtott nyilvános szerep teheti nyelvünket a nemzetiségek közt olyan népszerűvé, hogy azt azoknak elsajátítani előnyösnek és méltónak is mutatkozzék, (ügy van!) A központosításnak, t. képviselőtársam, én is híve vagyok; de azt első sorban nem az administratio kezelésében, hanem a kormány czéljaiban, törekvéseiben óhajtanám fellelni. Szeretném, ha közügyeinket olyan kormány vezetné, a mely előtt egyetemes czélképen folyton ott lebegjen nemzetegységünk erosbítésének s a ' magyarság terjesztésének magasztos feladata és a ' melynek szétágazó működéseiben mindig ez a