Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.
Ülésnapok - 1884-71
128 'I. orutógos llfe február 13. 18S5. dicső feladat szabja meg, hogy hol, mit és mikép kell tennie, mit megakadályozni. Mert bármiféle földi jó. legyen az nehéz küzdelem árán kinyert siker vagy csak elérhető ideál, jogszerű előny avagy képzelt jog, még maga a szabadság is — akár az enyim, akár mindnyájunké — csak annyiban birnak előttem értékkel, a mennyiben nemzetem egységét, fajom hegemóniáját szent István birodalmában emelik. (Élénk tetszés.) A törvényjavaslatnak az a része, mely felsőházunkban a vallásfelekezeteket is képviseltetni akarja s ez által újabb táplálékot készül a törvényhozás terén is nyújtani annak a felekezeti particularismusnak, mely nemzetegységünk egyik legfájóbb sebjét képezi, mely, mint egy cronicus láz, időszakonkint szünetelni látszik, hogy azután elementaris erővel törjön elő, mely századaink folyamán annyiszor tett sok különben hasznos elmét a higgadt gondolkodásra fogékonytalanná és annyiszor hinté el magját a vezetésre szoruló tömegeknél a bősz fanatismusig, a halálos ellenségeskedésig határt nem|ismerő torzsalkodásoknak; ez a része a javaslatnak birt leginkább engemet arra, hogy az ellen felszólaljak. {Halljuk!) Mindenütt sajnálatos jelenségnek tartom, ha az egyház a maga isteni jogkörét elhagyva, szerepet óhajt vagy szerepet vinni kénytelen ott is, hova a vallásnak tulajdonkép semmi köze nincsen. Á vallás eszköze maradjon a hit és az áhítat, a politikáé kell hogy legyen az ész és az érdek. Ha országos ügyekbe vagy épen a törvényhozás komoly munkájába, a szivet és kedélyt fogva tartó vallási vagy felekezeti szempont is közbejátszik, ez már nemcsak a tárgyilagosságnak, de az elfogulatlan, a józan megfontolásnak is csak rovására történhetik. Bizonyos fájdalmas érzéssel constatálom, hogy hazai közéletünkben a felekezetesség ma is még annyira praeponderál, hogy alig fordulhat elő alkotmányos actus vagy politikai esemény, a melynek az ne képezné többé-kevésbé látható hátterét. Nem szükséges messze mennem adatokért. Hiszen elég gyakran látjuk, hogy tudományos intézeteinkben, akadémiában, orvos-egyletben és nem hogy az országos képviselő-, de még a községi bakter-választásnál is, a kérdéses jelölt protestáns vagy katholikus volta lényegesen befoly a pártok alakulására. (Ugyvan! Igaz!) Mondok azonban egy, talán kicsinyesnek látszó, hanem annál evidensebb példát. (Halljuk!) Kétszáz év óta folyik a vita nálunk a felett, könyvek, röpiratok írattak érte és ellene, hogy a keresztyén szó az irodalomban kálvinista módra „ty ö-vel vagy csak egyszerűen t-vel irassék-e. És habár báró Eötvös József az előbbi nézetet vallotta, mert ugy gondola, hogy nyelvünk természete, mely a hostiát ostyának, Sebastiant Sebestyénnek ejti, igy hozza magával, ebten a fontos, sok ezer tudóst és íaicust foglalkoztató kérdésben ma is csak ott vagyunk, hogy Trefort cultusminister ur a félvilágért le nem irná, ezt a szót, hogy: „keresztyén", mert attól fél, hogy koczkára tenné vele a kilátásban levő akadémiai elnökséget; (Derültség) gondosan kerülgeti tehát s ha lehet csak az első három betűjét irja ki. (Derültség.) Ez a particularismus, mely a jeleztem felekezeti versenygésben találja forrását, nemcsak azért veszélyesebb a helyhatóságinál, mert az emberek összetartása természettől fogva legszívósabb, legesökönyösebb a hit alapján, nemcsak mert a nemzetiségeket a beolvadástól visszatartja és aspiratióiknak a nyilvánulásra kényelmes alakot kölcsönöz, hanem azért is, mert annyira ragadós, hogy maga a ministerelnök ur is rabjává szegődött. (Halljuk!) En legalább másban, mint ebben a körülményben, nem találom az okot, mely a ministerelnök urat arra inspirálta, hogy a törvényhozó testületben a vallásfelekezeteket, mint olyanokat is természetes és jogosult tényezőknek tartsa. Én magam is protestáns vagyok t. ház és a ministerelnök ur szavaival élve — ha nem is oly büszke hangsúlyozással, mint legközelebb őtevé — szintén elmondhatom, hogy seminariumban nem nevelődtem ; egyházunk jogaira pedig vallási ügyekben vagyok oly féltékeny, mint bárki más; de a jogegyenlőséget nem abban keresem, hogy papjaink közül kettőt avagy hármat főrendi méltósággal járó politikai állásra emeljek épen ellentétben vallásunk egyenlőségi alapelvével, mely hierarchiai fokozatot nem ismer, (Egy hang: Ugy van.') inert egyházi téren, jogban mint teherben, minden embert egyenlőnek tekint. (Felkiáltások a szélső balfelöl • Ügy van! Igaz!) De mindezeken felül van még két más tekintet is, melyek vezérelnek, midőn superintcndenseink főrendi taggá tételét ellenzem. Az egyik a legfelsőbb jóváhagyással szentesített zsinati határozatok azon intézkedése, mely papjainknak kivétel nélkül kötelességükké teszi, hogy állandóan parochialis községeikben tartózkodjanak. Már pedig valakit, a ki állandóan Debreczen vagj^ Komáromban lakni köteles, a Budapesten székelő főrendiház tagjává tenni nem lehet. A másik a kérdésnek szintén szem előtt tartandó anyagi oldala. Ha egy született mágnást, ki legalább 3,000 frtnyi adót nem fizet, sem eléggé független állásúnak, sem eléggé conservativ érzületűnek — és helyesen, mert ez utóbbi vonás a jóléttel együtt szokott j árni — nem tartjuk arra, hogy az aristocraticus alapon szervezett főrendiházban meghagyjuk, miféle következetesség dictálja főrendiházba illőnek azt a szegény református papot, kinek nem hogy évi adója, de jövedelme sincs 3000 frt? Előttem van ez érdemben Jókai igen t. képviselőtársamnak egy nyilatkozata, melyet illyefalvai híres beszédében tett. (Halljuk!)
