Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-71

126 7Í. arszAgo* ülés február 13. 1886. sem lehet mind kielégíteni. Ily alap inkább bomlasztó erővel birna. A fegyelmezettségnek erkölcsibb és általánosb oka van. Hadseregeknél is mindig ott van a legerősb s legkönnyebben fentartható fegyelmezettség, hol minden egyes harczos bízik a vezér kitartó erélyében, (Elénk helyeslés jóbbfelől) czélratörő eszében (Igaz! JJgy van! a jobboldalon) és győzelmességében (Élénk tetszés jobbról.) Mi is bízunk a mienkében. (Élénk tetszés jóbbfelől.) Meg vagyunk győződve egyszersmind arról is, hogy minden magyar párt közös czéljához: a nemzet jó erőinek mentül nagyobb kifejtéséhez az az út vezet a legbiztosabban, melyen pártunkat ő vezérli. Nem sima, épen nem könnyű ez az út; sok akadálya, sok megkerülendő nehézsége van; nem lehet rajta villámvonaton röpülni, mert ez hamar országos vasúti szerencsétlenséget okozhatna ; (Elénk tetszés jobbfelöl) haladunk hát lassabban, megfontoltan, erőt merítve a hitből, hogy ezélunkhoz érünk. Lehet, hogy e czélnál nem vezérünk maga tűzheti föl a diadal zászlóját; ez nem embertől, hanem a sorstól függ s különben is ez az ügynek csupán személyi, nem tárgyi oldala • (Elénk helyeslés jobbról) a fő az, a mit hiszünk és vallunk, hogy bárki venné is kezébe az alkotó politika sok felelősséggel járó vezéri tisztét, annak is ugyanezt az utat kellene folytatnia, ha czélt kívánna érni s mikor a nagy czélhoz elérne, ha méltányos, ha igazságos, áldani fogja annak érdemét és emlékezetét, ki a megtört út legnehezebb, legtövisesb részét meg birta tenni, birván hozzá ép oly erős hazafisággal, mint kitartó erélylyel és államférfiúi bölcsességgel. (Zajos helyeslés jóbbfelől.) Elfogadom a törvényjavaslatot. (Hosszantartó élénk tetszés és éljenzés jobbfelöl.) Vadnay Andor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A ministerelnök ur elénk terjesztett törvényjavaslatának indokolásában mindenekelőtt megjelöli azon szempontokat, melyek szerint ő főrendiházunk új] áalakitásának kérdésében a szükséges megállapodásra eljutott. Hogy véleményem előadásában annyi objectivitással járjak el, menynyit a czélbavett reform tárgyalása, annak fontos, alkotmányunk mélyére ható voltánál fogva pártkülönbség nélkül mindnyájunktól érdemel és megkövetel, kísérletet teszek azon álláspontról bírálni meg a kormány javaslatát, melyet ő ez ügyben, mint sajátját kifejezésre hoz. (Halljuk!) Helyesen mondja a ministeri indokolás, hogy a mi főrendiházunk újjászervezésénéi megkísérlem nem szabad az aristoeratiai alap elejtését, mert így ellentétbe jönnénk a történeti fejlemények és a szerzett jogok iránti tisztelettel. Osztom és elfogadom azt a nézetet is, hogy a felsőház tekintélye nálunk megkívánja, hogy törvényhozói jogokat ne gyakoroljon az, ki sem vagyont, sem semmi egyebet a születésen kívül uem képvisel, habár i megvallom, hogy nem láttam még embert, ki a születésén kivül más valamit is nem képviselne, legyen az tudomány vagy tudatlanság;, jóllét, szegénység vagy épen nyomor: s ennélfogva a szabatosságnak, meg az őszinteségnek is jobban megfelelne talán nyíltan kimondani, hogy a felsőházban sem odaillőnek, sem veszélynélkülinek nem tartjuk azt az önmagával és mindennel elégedetlen társadalmi elemet, mely a sokágú koronával ősei dicsőségének csak emlékét nyerte s nem egyszersmind anyagi jutalmát is annak. Nincs továbbá kifogásom az ellen sem, hogy fektessük a fősúlyt, mint az indokolás folytatja, főrendiházunk szervezésénél azon családokra, melyek a történet folyamán megnyerték a jogot a főrendiház tagjaivá lenni s melyeknek e jogához a nemzeti közérzület hozzászokott. Csakhogy én t. ház, az ilyen és ezekhez hasonló, feltűnő általánosságban és felületesen odadobott phrázisok által nem látom eléggé megvilágítva az irányt és elvet, a melyek fényinél nyugodt lélekkel biztosan lehessen elindulni, mikor nemzeti alkotmányunk egyik cardinális intézményének gyökeres átidomításáról van szó. (Halljuk!) S itt jó előre legyen szabad megjegyeznem, hogy ezek a szempontok mindenki előtt indokolják talán, hogy a római kath. megyés püspökök és érsekek a felsőház tagjainak jövőre is meghagyassanak, de épen nem indokolják, hogy egy par exeellence politikai testületben, minő a felsőház, a vallásfelekezetek mint pusztán ilyenek is képviseltessenek; képviseltessenek különösen, mint ez a protestáns felekezetekre terveztetik, választott superintendenseik által, mert hiszen azok magán a felekezetükön kivül, igazán hogy sem vagyont, í-eni semmi egyebet nem képviselnek, a történet folyamán soha nem bírtak főrendiházi tagsági joggal, e jogukhoz tehát a nemzeti közérzület hozzá nem szokott. (Egy hang: Helyes! Igaz!) Különben a javaslatnak erre a részére beszédem folyamán még rátérek. Előbb az adott általános szempontok hiányait kisértem meg a saját részemről némileg kiegészíteni. (Halljuk!) Kívánom, hogy az az érdekkör, vagy társadalmi osztály, mely mint ilyen a népképviseletben kellő kifejezésre nem hozatik, legalább nem olyan arányban, mely a közéletben tényleg gyakorolt befolyásának és tekintélyének megfelel, a felsőházban kifejezésre jusson. A magyar nagybirtokos aristocratiát értem itt, mely természeténél, jelleménél fogva leginkább nyújt biztosítékot azokról, mire nemcsak minden felsőháznak, de nekünk mint fejlődésben levő nemzetnek is, talán legnagyobb szükségünk van; ez: a törvényhozásban való conservatismus, a következetesség nemzeti traditióink szemelőtt tartásában. Kívánatosnak tartom Irányi képviselő urnak kifejezett nézetével szemben, hogy a felsőház az