Képviselőházi napló, 1884. III. kötet • 1885. január 15–február 4.

Ülésnapok - 1884-49

4§. orstífiros ölés január 16. 18SS. Zí Néppel Ferenczl T.ház! (Halljuk! Halljuk !) Földmívelésünk egy fenyegető válság előtt állva, természetes, hogy most a földmívelési tárcza költségvetésének tárgyalásánál nemcsak pusztán a költségvetés tételei, de maga az egész gazdasági helyzet vétetik bírálat alá, sőt egész közgazdasági politikánkat átölelő fejtegetések összpontosulnak azon őszinte törekvésben, hogy miként lehetne bajainkon segíteni. Ha annyi alapos és átgondolt szónoklat után a t. ház kegyes figyelmét kikérni én is bátorkodom, teszem azt főleg azért,hogy némely, nézetem szerint téves felfogás rectificálását kisértsem meg és mert az eddigi szónokok nagyobb részben csak az elméleti discussio terén mozogtak és egyáltalában igen kevés mondatott az iránt, hogy tulajdonképen mik lennének azon gyakorlati kormányi intézkedések, melyek némileg enyhítésül szolgálhatnának. Mert a 3 év múlva kötendő űj vámszerződést vagy külön vámterület vagy a canalisatio, melynek keresztülvitelére hosszú idő kívántatik, immediat nem segít. Ez helyes lehet egy távoli jövőre, de mit kell hát tenni ma vagy holnap, ha beáll a válság? Tudom én azt, hogy a földmívelésügyi minister urnak minden ügy buzgósága és jóakarata daczára sem áll hatalmában sőt az összkormánynaksem a fenyegető válság elhárítása; mert nagyrészben nem tőlünk függő okok idézik azt elő. De annak enyhítése igenis a kormány feladata. Megdöbbentő jelenség az, hogy most, egy nem is egészen rossz, csak gyenge középtermés után, a búzaáraknak a szokotton aluli mintegy 20% csökkenése miatt mily aggodalommal nézünk a jövő elé; holott a 60-as években a rossz termések egész sorozata, a mostaninál alantasabb gabonaár nem törte meg kitartásunkat akkor, midőn 5 egymásután következő rossz termés aszály, fagy, sújtott, nem csüggedtünk, akkor még megvárhattuk a hatodikat, hogy annak áldása kárpótoljon az előzők calamitásaiért. Es most honnan e kishitűség? kétségtelen haladásunk daczára honnan e csüggedés? Mert ma érzi mindenki, hogy várni nincs időnk többé. Mert érzi mindenki, hogy a húr túlfeszítve. Többet követelünk az államtól, többet követel az állam tőlünk, mint a mit nagy erőfeszítés nélkül megbírunk. Adónk ma körülbelül kétszerannyi mint 20 év előtt; azt megfizetni esak jó évben vagyunk képesek. Egyesek ugy mint az állam kiaknázták vagyonukat, ugy hogy a rendelkezésre álló meglevő eszközökkel nem fokozhatják többé jövedelmüket. S most, ha következik a rossz termes, nem várhatunk mint 20 év előtt; tudjuk, hogy nem várhat at állam sem, kérlelhetlen az és ha majd a kérlelhetlen szigor sem használ többé, megakad az állam s annak káros visszahatása fokozza az egyesek nyomorát, akkor a pusztulás áll előttünk. Érzi mindenki a veszélyt, mintha egy kikerülhetlen örvény felé sodortatnánk.. .küzd mindenki zúgolódás nélkül, makacsul, de reménytelenül. Az egyén megfeszített tevékenysége, az akarat ereje megtörik a viszonyok niostohaságán; hiába pillantunk a jövő elébe, emberi számításra alapítható remény fénysugarára nem mutatkozik sehol és csak a sorsukban való megnyugvás vagy a véletlenben könnyelmű bizakodás tarthat vissza csüggedéstől. (Halljuk! Halljuk!) Sötét kép ez, de a rideg való. És mi az, mit a baj orvoslására tehetünk ? alig egy balzsamcsepp, mely nem gyógyít gyökeresen, csak tovább húzza tengődésünket. De meg kell tennünk mindent, hogy az tovább húzható legyen; meg kell ragadnunk minden Jeszközt mi hatalmunkban áll, összes közgazdasági politikánknak s minden törekvésünknek oda kell irányulni, hogy anyagi pusztulásunk még megakadályozható legyen. Addig mig nem késő! Nemzeti vagyonosságunk alapja a földbirtok. Igen helyesen emelte ki az általános vitában a háznak egy fiatal szónoka a földbirtokos osztálynak nem csekély érdemeit alkotmányunk visszaszerzésében s az azt megelőző passiv küzdelemben. Iparkodnunk kell tehát oly helyzetet teremteni, hogy ha netalán válságos idők beálltával az államnak fiai áldozatkészségére lenne szüksége,hogy azokat a földbirtokos is meghozhassa. Mert különben minden rázkódás veszélylyel járhat, ha a nemzet zömét képző osztály rendes viszonyok között is esak tengődésre van kárhoztatva. Meg kell tehát tenni minden lehetőt a földbirtok érdekében. (Tetszés.) A baj oka nem egyedül a búzaárak hanyatlása és az aggodalom, hogy ezen árcsökkenés permanenssé válhat; 8 forintos búzaár mellett megélhet még a magyar gazda, csak teremjen földje. De midőn a múlt évben csakis búzából volt középtermés, egyéb gabonanemtíekből rossz, repcze semmi, dohány alig féltermés, ugyanakkor az állattenyésztés jövedelmét képező productumok ára is annyira alászállott, hogy sertés épen nem és szarvasmarha is csak a legnyomottabb árakon eladható. (Ugy van!) Az állattenyésztésről szólva, legyen szabad bírálat alá vennem azon tanácsot, hogy hagyjuk abba a gabonatermelést és térjünk át az állattenyésztésre. (Halljuk!) Legelőször jöjjünk tisztába az iránt, hogy mi értendő ezen tanács alatt? A sertéstenyésztés nem, mert hiszen az ugy is nagyban űzetik, sőt állítólag a túíproductio nyomja az árakat. A juhtenyésztés hasonlókép nem, mert a gyapjú elértéktelenedése óta az többé direct kasz-