Képviselőházi napló, 1884. III. kötet • 1885. január 15–február 4.

Ülésnapok - 1884-58

252 58. országos ülés január 27. 1885. nek nagyon természetesen a parochiális kötelezettségből folyó terhekre is kötelezve voltak. De midőn az 1790/91-iki törvényhozás a vallásszabadságot teljesen inaugurálta, midőn a protestánsoknak és görög nem egyesülteknek ezt megadta, egyúttal feloldotta őketakath. parochiák kötelékei alól s így egyszer és mindenkorra megszüntette rájuk nézve a dologi teherben nyilvánuló párbérkötelezettséget. És, most már igazán jogosult azon álláspont, hogy a protestánsok és a görög nem egyesültek ezen törvényhozás intézkedései értelmében teljesen párbérmentesek. Tovább megyek t. ház, maga a király, mint akafholikus egyház érdekeit védő legfőbb kegyúr, nyíltan ezen álláspontnak adott igazat, midőn pl. 1814-ben, tehát 1848. előtt, még a jobbágyi viszony fennállásának idejében, 10,763. sz. a,, majd az 1824. évi 4,372. sz. a. kibocsátott cancellariai szabályrendelet értelmében minden kétségen kívül helyezte, hogy a párbérszolgáltatás hazánkban soha sem képezett dologi terhet. Ugyanígy döntött azabsolut korszakban, 1859-ben, a 8,944. és 2,655. sz. a. kibocsátott osztrák cultusintnisteri rendelet is, valamint a provisoriumbeli helytartótanácsnak 1860. évi február 12-én kiadott rendelete. Mindezek alapján t. ház, az én szerény, de határozott és erős jogi meggyőződésem az, hogy a párbérkötelezettség nem dologi teher, hanem a parochiális kötelezettségből folyó személyes teher, vagyis oly egyházközségi adó, melyet csakis katholikus féltől, niint katholikus parochiához tartozótól lehet és szabad követelni. És ki merem mondani, hogy ha ezen álláspontot nem igazolná is a történelmi jogfejlődés, még akkor is két törvényre lehet hivatkozni, melyek a ministerium által elfoglalt álláspontot megdöntik. E törvények: az 1848: XX. és az 1868: LM. törvényezikkek. (ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ez a két törvényezikk a különböző vallásfelekezetek egymásközti viszonyát a jogegyenlőség és a viszonosság nagy elveire fekteti, melyeknek egyikével sem egyeztethető össze az, hogy a nem katholikus fél párbérrel, tehát személyes teherrel sujtassék. Mi hát az egyedül helyes jogi loaxiina? Kern lehet más s azt hiszem, minden elfogulatlan ember igy vélekedik, hogy személyes szolgálatokra mindenki csak saját lelkészével szemben tartozik. Nagyon természetes t. ház, hogy bármely vallású ember azon felfogásban nő fel, hogy az ő vallása szabad, hogy az ő egyháza más egyháztól teljesen független és nagyon nehezére esik és nem szolgálhat nagy örömére más egyháznak és más lelkésznek szolgáltatásokat teljesíteni. A gyakorlati élet azt mutatja, hogy a ministeri álláspont valóban üszköt dobott azon tűzbe, a melyet a vallási egyenetlenség terjesztett és ha e tüzet tovább terjedni engedjük, meg fogja az semmisíteni a különböző vallásúak közötti kívánatos — s pedig az állam érdekében kívánatos — békés együttlétet. Én tehát fontos okokból és pedig, a mi előttem leginkább mérvadó, épen a vallásbéke szempontjából vettem elő ezen kérdést és főleg ezen szempontból kívánom, de jogi meggyőződésem alapján is, hogy a párbéri kötelezettség minél előbb teljesen rendeztessék. Midőn pedig ezt teszem, egyúttal a dolognak, az éremnek másik oldalára is tekintek s épen ez az, a miért felszólaltam, hogy a katholikus egyháznak alsóbb rendű klérusa, mint a mely nagyon természetesen csökkenést fog szenvedni jövedelmében. anyagi existentiájában, jogos auyagi kárpótlásban részesüljön. Ezt pedig tőlem senki sem veheti rossz néven, mert hiszen mindenkinek kötelessége más egyház szabadságát nem bántva, ragaszkodni a maga egyházához. De még inkább kötelessége ez az igen t. minister urnak, ki a gyakorlatban a katholikus egyházzal szemben kegyúri jogot gyakorol E szükségképen beálló jövedelem-csökkenés pótlására nem is szolgálhat más eclatánsabban, mint a — vallásalap. Van egy törvény t. ház, mely ma is érvényes és ez az 1790—91. évi XXVI. t. ez., melynek 6. §-a ezt mondja: „a katholikus lelkészeknek az ilykép elveszett jövedelemért miként nyujtassék kárpótlás, az iránt a helytartótanács fog meghallgattatni; kijelenti azonban ő Felsége, hogy ahhoz soha sem fog hozzájárulni, miszerint ezen kárpótlás ürügye alatt akár az adózó nép, akár a királyi kincstár bármikép terheltessék." Az ekként negatíve megjelölt harmadik jövedelmi forrás tehát a vallásalap. Ezen alapból történt a kárpótlás 1790 után és a jelen században. És igen természetes, hogy ezen igénye a kath. clerusnak ma is megvan, mert a vallásalapnak nem az a főczélja, hogy régi templomokat ékesen, stylszerííen restauráljon, hanem inkább az aezélja, hogy a parochiális szervezet mindinkább fejlesztessék és a szegényebb lelkészek és különösen azok, kik jövedelmükben évenkint veszteséget szenvednek, segélyt, illetve kárpótlást nyerjenek. Azon jeles munka, melyre hivatkozni szerencsém volt, számos okmánynyal igazolja, hogy a vallásalap első csirájától kezdve a párbér intézményhez fűződik. A vallásalap t. ház, fájdalom a sok építkezések terhe miatt ma már talán odajutott, hogy a kath. lelkészek ezen igénye csak irott malaszí! Olyan jog ez, mint oly kútból való vízmeríthetési szolgalom, mely kút már kiszáradt. (Derültség.) Részemről t. ház, minden valószinííség a mellett szól, hogy azt gondolom, hogy ez az oka az j általam megtámadott rendeleteknek, mert a vallás-