Képviselőházi napló, 1884. II. kötet • 1884. deczember 4–1885. január 14.
Ülésnapok - 1884-31
31. országos ülés öee«emtier 5. 1884, M helyzetnek rövid méltatására szorítkozom, a túloldalról hallott biztató érvek figyelembe vételével. Egyetlen tekintet az előttünk fekvő 1885. évi állami költségvetés számadataira meggyőzhet minden elfogulatlan és tárgyilagos szemlélőt arról, hogy Magyarországnak nagy és örökös államháztartási deficitje mellett, chrónicustársadalmi és gazdasági deficitje is van. Mert az állami feladatok egész telj esítése veszélyeztetve van ott, hol örökös adósságcsinálás következtében az állami jövedelmek »/ 6 része adóssági szükségletre, S / B része adósságszerű kötelezettségekre fordittatik. Más államok vagy adóssággal vagy adóemeléssel fedezik pillanatnyi hiányukat. S ezen eszközök egyikét is csak kivételesen alkalmazzák. Mi mindkét eszközt egyszerre és szakadatlanul igénybe veszBzük, folyton emeljük az adót s folyton csinlájuk az adósságokat, (Ugy van! a szélső haloldalon.) A magas adók gazdasági kimerülést, válságot és köznyomort szülnek, az örökös adósságnak pedig pénzügyi bukás a vége. Nálunk mindkét ok meglévén, mindkét eredményre, gazdasági és pénzügyi katastrophára lehet elkészülve az ország. (Igaz! JJgy van! a szélső haloldalon) kz állami uradalmak egymás után adatnak el a legtöbbet Ígérőnek, az uradalmak közepéből a legkiválóbb birtok-testeket hasítják ki, mert csak azokat veszik; a selejtes része megmarad az országnak az adóhátralékok halmazával együtt. (Igaz! a szélső haloldalon.) Igaz ugyan, hogy az igen t. pénzügyminister ur deczember 1-én tartott beszédében az állami jószágok eladásának csere-értékét a létező és évről évre aquirált vasutakban igyekezett meglévőnek kimutatni, de ugyanekkor az adósságok emelkedésével szemben szintén a vasutakban elhelyezett befektetésre hivatkozik, szóval az állami jószágok eladása, a közadók emelése és az adósságok növekedése egy füst alatt mind a vasutakban leli indokolását, ellenértékét; s e szerint a költségvetésnek minden oldalról elismert emelkedése ugyancsak a vasutak aquirálásában találja magyarázatát a t. pénzügyminister ur szerint. Beksics Gusztáv képviselő ur már más alapon igyekszik a költségvetés emelkedését kimagyarázni, de nézetem szerint nem sokkal több szerencsével. Előadása szerint ugyanis a költségvetés azért mutat emelkedést, mert a társadalom nem teljesíti feladatát culturalis téren s minden e nemű kötelezettségét az államra hárítja; eltekintve azonban attól, hogy Hoitsy Pál barátom számszerűleg kimutatta, miszerint az 1876 óta beállott 90 milliónyi költségszaporulatból mindössze 6 millió frtot költ a kormány s illetve az állam culturalis czélokra, a mi oly csekély százaléka az egész emelkedésnek, hogy a társadalom e részbeni közönyével az egész szaporulatot indokolni valóban nevetséges — mondom eltekintve ettől — inkább az állam vádolható azzal, hogy áthárítja kötelességeit a társadalomra, mint megfordítva. De ha Beksics képviselő ur súlyos vádját valónak fogadhatnák is el, ha a társadalom állítólagos közönye csakugyan illetéktelen költségekkel terhelné az államot, mit bizonyítana ez t. ház ? Azt, hogy a kormány pénzügyi és közgazdasági politikája, mely nemcsak a jövedelmet veszi mértéken túl igénybe, hanem magát az adóalapot is megtámadja, képtelenné tette a társadalmat kötelezettségei teljesítésére, mert culturalis missio megoldásához s az ezzel járó áldozatok megtételéhez nem elég a puszta akarat, hanem képesség, még pedig anyagi képesség is szükséges hozzá. Legyen szabad megemlékeznem Szentkirályi Albert t. képviselőtársam beszédjéről is, még pedig annál inkább, mert teljesen osztom s valónak ismerem ugyan el érveléseit mind arra nézve, hogy az 1867: XII. t,-ez, nem lett ugy végrehajtva, a mint gondolva volt s irva van, mind arra nézve, hogy hazánk államháztartása csak közjogi függetlenségünk és önállóságunk teljes megóvása és érvényre emelése mellett rendezhető, de épen azért az általa kifejtett érvekből levont következtetésben nem nyugodhatom meg egészen, főleg a ministerelnök urnak tegnapelőtti beszéde után, mert ha eddigelé kételkedhettem is volna abban, hogy az 1867-iki közjogi alap alkotmányos érdekeink továbbfejlesztésére alkalmatlan, ugy most a kormányelnök ur abbeli kijelentéséből, hogy az 1867: XII. t.-cz. 11.,12. és 14. §-a nem engedi s nem követeli a „magyar hadsereget",kétségtelen meggyőződést nyertem arra nézve, hogy oly törvény, melyet büntetlenül, felelősség nélkül és önkényesen lehet félremagyarázni, keresztülvitelében meghiúsítani s melyből maga Magyarország mipisterelnöke a jogosult nemzeti aspiratiók érvényesítése ellen fegyvert kovácsolhat, nézetem szerint semmiképen sem lehet alkalmas alkotmányos jogaink megvédésére, megszilárdítására és fejlesztésére. (Élénk helyeslés a szélső haloldalon.) Ismétlem tehát, hogy következtetéseimben s kívánalmaimban egy lépéssel tovább megyek Szentkirályi Albert t. képviselőtársamnál és nemcsak a kormány, de maga az 1867-iki közjogi abip iránt sem viseltethetem bizalommal, híve egyáltalán nem lehetek, hanem kívánom igenis Magyarország teljes önállóságát és függetlenségét, hogy ez alapon kifejtendő pénzügyi és közgazdasági politikája által megteremthesse azt a factort, mely nélkül a mai democraticus korszakban állam fennállása nem is képzelhető, értem a politikai hatalomra termett középosztályt. Már pedig csak fejlődő műipar és virágzó középbirtok magyar kezekben biztosíthat nekünk oly életerős és életre való középosztályt, oly hazafias polgárságot, mely a magyar államot fentartani,
