Képviselőházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–deczember 3.
Ülésnapok - 1884-17
532 17. orSKá os ülés október 24. 1884 ellen, kérdezvén, hogy Horvátországról miért nincs benne szó? T. ház! Magyarország felfogása szerint Magyarország és társországai között a felmerülő coneret kérdések elintézésére a kiegyezési törvény teljesen elégséges , ezt mi sem meg nem sértettük, sem revisióját nem kívántuk. Ezen felfogásnak ad kifejezést hallgatása által a trónbeszéd és a válaszfelirati javaslat; ha Horvátország részéről ellenkező véleményben vannak, ha ott valami sérelmet tudnak, ha ott valami kívánságot éreznek, mind ennek a horvát tartomány gyűlés feliratában lehet csak helye. (Helyeslés jobbfélöl.) A trónbeszéd és válaszfelirati javaslat egyébiránt kiterjeszkedik több oly teendőre, mely Horvátország képviseletével együttesen intézendő el. Horvátországot külön apostrofálni annál kevésbé forgott fenn ok, miután ő Felsége majdnem a trónbeszéddel egyidejűleg leiratot intézett a horvát tartománygyüíéshez. Áttérek most a főrendiház reformjának kerítésére, mely a hétfői napon oly stádiumba lépett, hogy a trónbeszédben foglalt igéret már ez által teljesítettnek tekinthető s ezért azt hiszem, ma egészen időszerűtlen volna ezen reform elveiről értekezni. De egy megjegyzést el nem hallgathatok; a vita folyamán különösen annak elején ismételve vádként hozatott fel, hogy ezen törvényjavaslatot a kormány csak azért nyújtotta be és a főrendiház reformját csak azért sürgeti, hogy a házassági törvényjavaslat sorsáért a főrendi házon mintegy bosszút álljon. Az igen t. minister(dnök ur már reflectált erre a vádra és azt megczáfolva bebizonyította, hogy az ismert főrendiházi események nemcsak nem siettették, de ellenkezőleg késleltették ezen reformot. En azonban tovább megyek és azt mondom, hogy igenis létezik ma egy bizonyos eszmei kapcsolat a házassági törvényjavaslat sorsa és a főrendiház reformja közt, csakhogy ezen eszmei kapcsolatot nem mi, hanem az ellenzék hozta létre. Mert valóhan feltűnő, hogy a t. ellenzék, n mely ezelőtt kifogyhatatlan volt a főrendiház reformjának sürgetéseiben, a mely minduntalan vádolta a kormányt, hol lassúsággal, hol bátortalansággal, a m ; ért ezen reformot még elő nem terjesztette: mióta a főrendiház egy ízben oly erélyes ellentállást tanúsított a kormány nyal szemben, most egyszerre ideges a főrendiház reformjának minden említésére, azt találja, hogy van ennél fontosabb és sürgősebb reformteendő is és mindenkép oda igyekszik, hogy a főrendiház reformjára irányzott komoly törekvést gyanúsításokkal decreditirozza. Lehet, hogy csalódom, nagyon fogunk örülni, ha az ellenzék az ellenkezőről fog meggyőzni bennünket, az által, hogy ha majd a törvényjavaslat tárgyalás alá fog kerülni, nem fog ellenezni semmit, a mit a korszerű reform igényel és másfelől nem fog olyat kívánni, a mi által a reform mielőbbi létrejötte lehetetlenné válnék. A gr. Apponyi Albert és társai által benyújtott válaszfelirati javaslatban különös súly van fektetve a közigazgatási reformra, hangsúlyozva vaa benne, hogy a közigazgatási állapotok tarthatatlanok és minden részleges reform elégtelen, tehát a reformnak a közigazgatás egész teljességére kell kiterjednie, a kérdés meg van érve: szükséges, hogy a közigazgatási tisztviselők állásukat az államtól nyerjék. Ezen eléggé határozott állásfoglalást azonban a felirati javaslat mellett mondott beszédek némileg meggyengítették. Gr. Apponyi Albert beszédének praemissái lerontották az állami közigazgatásra vonatkozó eonclusiót, Horánszky képviselő ur pedig oda törekedett, hogy a figyelmet elterelje a közigazgatási tisztviselők kinevezésétől, mintha a súly nem azon, hanem egészen más intézkedésen feküdnék. Megvallom, már ez is azon benyomást teszi, mintha ellentétben a javaslat állításával, a kérdés még nem volna oly egészen megérve; mert ha azon párt, a mely először áll elő határozott követelésképen az állami administratióval, ugyanakkor az ország bajainak legfőbb okát abban keresi, hogy a közigazgatási tisztviselők most is, mikor választatnak, nem eléggé függetlenek fölfelé, ami szerintem nem áll — ha azon párt tagjai ugyanakkor oly képet festenek pénzügyi helyzetünkről, a mely lehetetlennek tünteti föl az állami administratióval elkerüíhetlenül járó nagyobb költségek elviselését; ha azon párt legkiválóbb férfiai és sajtója szüntelen azt sürgetik, hogy a gentry érdekében történjék valami, azt pedig senki sem tagadhatja, hogy a gentry állása a választás megszűntével némileg csökkenni fog: mindezen ellenmondásokkal tehát azon párt aligha tett jó szolgálatot az állami administratió ügyének. (Igaz! JJgy van? a jobboldalon.) Egyébiránt nagyon sajnálom, hogy a t. párt csak most jött annak felismerésére, hogy a kérdés meg van érve; ha csak pár hónappal ezelőtt, mikor választási manifestumát kiadta, adott volna ezen meggyőződésének ott kifejezést, nem most felirati javaslatában, akkor legalább tudták volna, hoay a párt ezen elv alapján van megválasztva és igy tájékozást szereztünk volna arról is —- a mi a közigazgatás ily gyökeres reformjánál vajmi fontos, hogy a választóknak mely része és mily nagy része foglal már most állást a kinevezési rendszer mellett. (Tetszés jőbbfelöl.) Egy másik, sokat említett kérdés, az országgyűlési időszaknak meghosszabbítása, vagyhaugy tetszik: az Ötévi mandátum kérdése. Érdemleges érv ezen reform ellen vajmi kevés hozatott fel. A kik a szabadelvtíség szempontjából támadták meg, azoknak megfelelt már Horvát Boldizsár mélyen
