Képviselőházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–deczember 3.
Ülésnapok - 1884-17
2|2 ' 7- ormságro* filét eí.tófter 24. 1884. csak ugy fog hazánkban kifejlődni, ha legalább a fővárosban stylszerfí középületek emeltetnek. Ebbeli érdemeit a cultusminister urnak ellenzéki létemre is elismerem. Valamint szerenesés gondolatnak tartom azt is, hogy a képzőművészetnek és a tudományoknak egyik-másik intézményét pártolásába veszi. Midőn a képviselőház is A hazai tör ténelmi műemlékek kiadására bizonyos, bár szerény összeget szavaz meg, kimutatták az illető szakemberek, hogy ezen csekély összeg is igen hasznosan gyümölcsözik a hazai cultura terén. És a ki nem ítél elfogultan, annak el kell ismernie, hogy egyes tudományokban, milyen pl. a történetírás, a történet-buvárlat, az utóbbi évtizedek alatt oly jelentékeny előhaladást tettünk, hogy a külföld is méltányolja munkálkodásunkat és nem messze azon idő, midőn a nyugati művelt nemzeteket e tekintetben teljesen utói fogjuk érni. Midőn pedig attól tart t. barátom, hogy Trefort minister ur által a tudomány számára emelt paloták, mint a Potemkin festett falvai, csak a látszatnak szolgálnak : bizonyos tekintetben igaza van, ma részben még a látszatnak szolgálnak. De miért? Nem azért, mintha talán nem volnának meg a tudománynak fenkölt bajnokai, kik azon intézmények keretében működhetnének és ismereteiket az ifjak kiképzésében gyümölcsöztetnék; hanem azért, mert nem ritkán méltatlanokkal töltik be a helyeket. Megengedem, hogy a tervezett harmadik egyetem számára tanerőink még nincsenek meg az országban, ha szigorú mértékkel akarunk mérni. De ha megfelelő középületeket nem emelünk a tudományok mívelése számára: akkor nem is fogunk bírni tanerőkkel soha. Olyanoknak tekintem én ma ezen építkezéseket, mint mikor valaki kardot akarván vásárolni, megveszi előbb a díszes kardhüvelyt; mert eleinte nem telik neki, hogy drága aczél fringiát is szerezzen bele; de jobb, hogy meglegyen legalább a hüvely, majd kerül idővel méltó pengéje is! Festészetünk terén már elértük az aranykor kezdetét. Munkácsy neve diadallal járja be a világot s a magyar fajnak több sympathiát és elis merést szerzett mái' eddig is, mint a ministerelnök ur az ő szerencsétlen politikájával. (Ugy van! a szthö balon.) Képzőművészetünk, különösen a festészet, oly előkelő helyet foglal el Európa culturájában, hogy — magyar nmelődési kérdésekről lévén szó — jól esik eon-datálnom e parlamentben, hogy művészeink a külföldön is kiváló jutalmakban és elismerésben részesülnek.Tavaly pl. Münchenben a nagy nemzetközi képtárlaton, hol az ó-világ művészeivel Amerika is versenyre kelt, nem a nagy nemzetek, a német, a franczia, angol nyerték el a legfőbb babért; hanem oly kisebb nemzetek, melyek e téren nem nélkülözik a nagy tehetségeket. Tudjuk, hogy egy spanyol festő Pradilla nyerte el a legfőbb díjat és a magyarok: Benczúr, Zichy Mihály, Wagner, Ligety stb. is oly elismerésben részesültek, mely culturánknak előmenetelét örvendetesen tanúsítja. T. ház! Jól esik szomorú állapotaink közepette constatálni azt, hogy a társadalmi bomlás és a mindenüvé beférkező deprávatió és protectionalis rendszer daczára is, a magyar nemzetben van még életerő és legalább egyes terein a tudománynak és művészetnek vannak, kik a pálmát ki bírják vívni, Igaz,hogy ama világhírű művészeinknek, kik a külföldön tartózkodnak, tettvágyát és hazajövetelét nem igen mozdíthatja elő pl. az, midőn a tisztelt kormány egy előkelő közhivatalnoka, a minister ur példáját követve, annyira viszi, hogy a jámbor Liszt Ferenczet is megteszi rebellisnek csak azért, mert egy nemzeti szabadsághőst dicsőítő régi dal motívumait ajkaira merészlé venni. (Élénk helyeslés a szélső balon.) A meghunyászkodó túlloyalitás ilyen példája valójában szánalmas mosolyra indít. íme, t. ház, ennyire megy az aulicus hízelgés, a depravatio, a k rteseszközök és a proteetio politikája hazánkban, melyet ha t. képviselőtársam, Horváth Boldizsár méltóképen elitélt volna: nehezen szavazhatna azon felirati javaslatra, mely az 1848-iki nagy elveket nem hogy visszatükrözné, de sőt nagyon meghamisítja. Pedig Horváth Boldizsár t. képviselőtársam ismételve ezen elveket tűzte ki követendő irányul; én magam is lelkemből üdvözlöm ezen irányt és ha ő minket, a kik valóban ezen irányban haladunk és az ezen irány által kitűzött legfőbb czélt: a magyar állam önállóságát, a personal-unio kivívását törvényes eszközökkel akarjuk elérni —- nagy czélunkban elősegítene: nagy örömmel üdvözölném őt sorainkban! És azt hiszem, hogy fényes beszédének valódi következménye nem az lenne, hogy ráezavazzon azon retrográd intézkedéseket kilátásba helyező kormánypárti felirati javaslatra, hanem, mint kimondá, törekedjék megvalósítni az 1848-iki elveket, {Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Részemről, minthogy a 48-ki törvényhozás nagy alkotásainak voltakép és váltig hive vagyok és minthogy ezen törvényhozás elveit, eszméit egyedül Irányi t. barátom és képviselőtársam felirati javaslatában látom kifejezve: ezen javaslatot pártolom. (Zajos helyeslés és taps a szélső baloldalon.) Rácz Géza: T. ház! (Felkiáltások: Eláll! Eláll! Bálijuk!) Midőn a felirati vitában résztvettek hosszú sorához én is, habár a merészség látszatával és talán utolsónak csatlakozom, többféle okból teszem ezt. Mindenekelőtt bátorít az a tudat, hogy ebben a házban, a hol a nemzet választottjai s ma még — ezer hála a magyarok istenének! — töb nyire jó magyar családok sarjai foglalnak helyet: én is számíthatok azon engedékenységre, a melylyel köztünk magyarok közt a gyengébb fél az eresebb részéről eddigelé találkozni szokott. Másodszor
