Képviselőházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–deczember 3.
Ülésnapok - 1884-16
186 1*. «r*2ásr*. Wfi* oktobsr 2*. 1884. nyugtató orvoslása" — szabad legyen ezt különösen hangsúlyoznom — tökéletesen megnyugtató orvoslása, tehát olyan orvoslása, hogy a] ban még a t. antisemita-párt is megnyugvását t a pálja — nem lehetséges mindaddig, míg csak k e resztül nem vitetik a társadalomban azon nagy ejv, hogy a ki nem dolgozik, ne is egyék. Ezen n agy elv keresztülvitelének kérdése pedig nem egyéb, t. ház, első sorban, mint az örökösödési jog eltörlése." Ezt mondottam; de folytatólag mondottam azt is: „De azt is tudja minden józan jogász és gyakorlati politikus, hogy a socialis élet mai fejetlensége miatt a társadalmi áll; pótok mai fejletlen fokozatánál merő képtelenség és igazságtalanság az örökösödési jog eltörlése," (Zaj a szélső baloldalon. Felkiáltások: Hallottuk már! Még egyszer meghallgassuk az egészet ? Nincs joga kétszer elmondani ugyanazt! Halljak! Halljuk!) Ily állapotban meg kell nyugodni abban, hogy a mozgó tőke és munka viszonyba hozatnak egymással, oly viszonyba, hogy a munka megkapja a tőkét ott, a hol arra szükség van s hogy a tőke újabb és újabb tért nyisson a munkának. T. ház! A nyilatkozatbankét út van kijelölve, mint olyan, melynek követése által el lehet érniar mozgó tőkétől eredhető gazdasági bajoknak orvoslását: egyik a socialismus,communismusutja, (Zaj a szélső baloldalon. Felkiáltások: Ez nem sztmélyes kérdés! Halljuk!) a mely összefüggésben van az Örökségi jog eltörlésének kérdésével; a másik pedig az az út, a mely alapul azt veszi, a mi van, alapul veszi a létező társadalmi, állami szervezetet, a létező jog- és politikai állapotokat. Ez az út nem kívánja az örökségi jog eltörlését, ez az ut inkább fentartani akarja az örökösödés intézményét. (Zaj a szélső baloldalon. Felkiáltások: Ez nem személyes kérdés!) Elnök: A képviselő ur nemcsak személyes kérdésben, hanem félremagyarázott szavainak helyreigazítása végett is kért szót. (Helyeslés.) Vámos Béla: Ez az én álláspontom, t. ház! Ennek kifejezést adtam szerény tanszékemen, melyet tizenöt éven keresztül voltam szerencsés betölteni. Hogy minő sikerrel, annak megítélését nem bizom Szalay Károly képviselő úrra, hanem bizom azon nagyszámú hallgatókra, a kik azon kis tan intézetbői kikerültek. (Zaj a szélső baloldalon. Halljuk!) És hogy tanári működésem elégedetlenséget nem keltett, legyen szabad csak arra hivatkoznom, hogy állásomról lemondani a mandátum miatt, melyet kaptam, épen nem kellett, mert az illető tanintézetet fen tartó testületnek bizalma állásomat részemre tovább is megtartani kegyes volt. (Helyeslés jobbfelől.) Elnök: T. ház! A történt felszólalásokfoly* tán meg kell jegyeznem, hqgy a képviselő ur nem személyes megtámadásra válaszolt, hanem szavainak félremagyarázása miatt, mert Szalay képviselő ur tominunisticus irányban tüntette fel nyilatkozatát. (Helyeslés a jobboldalon.) Herman Ottó: T. képviselőház! Nem gyakran történik, ele nem egyszer van eset arra, hogy az a boldogtalan, a kinek fekete hályog nehezedik lassankint a szemére, tudja azt, hogy előbb utóbb meg kell vakulnia. Az a boldogtalan a rettentő cs?pás tudatában igyekszik lelkének egész erejével magába gyűjteni a természet, a művészet, a társa dalomadta színképeket, hogy majd ha az örök éjszaka bekövetkezik rá, ezekhez a képekhez viszonyítsa azon benyomásokat, melyek majdan az ő vak szemének szólva, őt a színekre emlékeztethetik. És a mint a vakulónál megvan ez, ép úgy megvan a süketülőnél is. Én tisztán tudom és látom sorsomat, hoay nekem néhány év múlva múlhatatlanul, tökéletesen meg kell süketülnöm és én arra az esetre gyűjtöm magamba a hangok világát a természetben, a társadalomban mindenütt, a hol rá akadok, még ebben a törvényhozásban is, hogy majd akkor, abban a nagy csendben, a szavakból, melyeket már csak olvasni fogok, következtessek a hmgra s annak a hangnak az igazságára, őszinteségére. De nemcsak a társadalomban lesem a hangot, hanem a zenében is. És én tőlem telhető nagy figyelemmel kisértem e vitár, e hosszú vitát hangjaira vonatkozólag és előttem áll egy zenei kép, a mely majdan talán még fel fog éledni lelkemben. Milyen zenedarabhoz hasonlítsam én ezt a vitát, melyik festi azt igazán? Vájjon a jövő zenéje, a Wagneré, vagy a mint inkább gondolom, nem hasonlít-e jobban, habár csak kis arányokban, a Littolf zenedarabjához, a melynek czíme: „Robespierre", a mely kezdődik azon, hogy bizonyos hangok festik a franczia forradalom előzményeit, a rettenetes erkölcstelenséget, a nyomort, a melybe haszontalan rossz kormányok a népet döntötték és felemelkedik triolákban egy panasz, mely folyton folyvást hangzik egész a katastropháig ebben a zenei compositióban, mely folytonosan azt jelenti, hogy .az elnyomott népben sohasem szünetel a panasz és hogy az a panasz fájdalmas és ép azért igaz panasz. Mi halljuk ebben a zenedarabban azt az irtóztató zsivajt, melyet a Versaillesbe vonuló tömeg, a nép söpredéke hallatott; mi halljuk a gyűlölet hangját, halljuk a lelkesedés hangját az összerogyó Bastille felett és utolsó nyögését a nyaktiló alatt lévőknek is. És a mi a végsőre vonatkozik, annak van magasztos vége; de ezt nem fejtem ki, azt el fogom mondani beszedem végén. És, t. ház, ezen vita alatt ugy, a miként lefolyt, vájjon nem hallották-e az alattvalói hódoló tisztelet legalázatosabb és elenyésző hangját? és nem halljuk-e itt-ott — fájdalom, már igen kevés
