Képviselőházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–deczember 3.

Ülésnapok - 1884-15

170 1-5. <w*«g»« nir'» *któb«r 22. 1S84. tül. Biztosan mondhatom, t. ház, hogy az előbb is már elég nyomasztó földadó 33°/Val emelkedett. Mondhatok egy falut, melynek viszonyait a földmi velésügyiministerur jól ismeri— Bolyhót. Innét egy szegény földmíves — nevét nem említem, mert nem tartozik a dolog lényegére — hozzám jött ama nevezetes kék könyvvel, az adókönywel; keservesen mutatta adójának emelkedését. Mig a múlt évben 61 frt adót fizetett, az idén különböző pótlékokkal együtt 92 irtot kell fizetnie, pedig e polgárembernek nincs egészen S

A urbariális telke. Teremhet-e ennek annyi gabonája azonfelül, ami saját maga és családjának élelmezésére mulhatlanul szükséges, a melyből ezt az évi adót kiveheti? Bizonyára nem s ő másként nem tud fizetni, hacsak meg nem támadja az instructiót, ha valami igás jószágát el nem adja. Ezzel kapcsolatban kellene előjönni a hadügynek, a mennyiben ennek radikális módosítása nélkül az adómiseriákon segíteni nem lehet. S reflectálva Horváth Boldizsár képviselő urnak tegnap mondott gyönyörű beszédére, a melyben a liberalismust kifejtette ugy, hogy annál szebben nem az én csekély erőm, hanem nem tudom e házban bárki is tehetné-e s a melyhez szó egyáltalán nem fér, (Felkiáltások a szélső baloldalon: Azt nem lehet mondani) e liberalismusra reflectálva, véleményemet elmondom. Nevezetesen ha e két bajt, melyet csak most említek, t. i. az adómiseriákat és a katonáskodást, a mely legnagyobb oka az adómiseriának, ugy akarjuk megoldani, hogy a nép is örülhessen valahára egy nemzeti kérdés megoldásának : akkor azt a liberalismus mértékét, melyet azokra a kérdésekre alkalmazott, a melyeket bevont a tárgyalás körébe, reá kell alkalmazni erre a kettőre, a hadügy és pénzügy javítására is. Azt a liberalismust nem taitom liberalismusnak, mely csak arra terjed ki, hogy megengedi a főrendiház reformját és megrendszabályozza a sajtót és talán még az országgyűlésen való szólásszabadságot is. Az a helyes liberalismus, a mi az én vérem és vagyonom mikénti felhasználásának szabadságát is megadja. Bármily szépen definiáltassék is a liberalismus, ha az a hadügy és pénzügyre, illetve ezek rendezésére ki nem terjed, az nem a valódi liberalismus, hanem lesz azzá, a milynek Zichy Antal képviselő ur elnevezte, t. i. conserativ liberalismussá; a milyet még a politikai tudomány nem látott. Mert habár a conservatismus és a liberalismus nem is állanak olyan éles ellentétben, mint a tüz és a viz, a sötétség és a világosság, mert megengedem, hogy a conservativ is haladni akar, csak hogy nagyon keveset; a liberalismusról sem kell azt feltenni, hogy ő mindig viharszeríín a sel ességgel és pusztítással akar haladni, hanem halad bizonyos fokig, számot vetve a tényekkel, tehát a liberalismusban van némi részecske a conservativismusből; ismétlem tehát, hogy ha nem is oly nagyon ellentétes e két fogálom, mint ttiz és viz: mégis annak egyesítését a politikai tudomány nem ismeri. Még egyet vagyok bátor a t. ház figyelmébe ajánlani, a mi még nem volt érintve és a mely a népre nézve szintén igen lényeges, hogy megoldassák, értem az úgynevezett regale kérdését. Nem lehet e kérdést nekünk kicsinyelnünk, a kik kunt a nép közt vagyunk utalva tölteni az időt, a kiknek nemcsak alkalmunk van, de legszentebb kötelességünk megfigyelni a nép bajait. Látjuk, mily terhek rovatnak ez által a szegény népre, mert nem a humanitárius szempontot tekintik a regale bérbeadásánál, hanem a minél több jövedelmezőséget. Ez igen természetesnek látszik, minden tulajdonos igy tenne; talán én is igy tennék, ha volna regale-tulajdonom. De e természetesnek látszó eljárásból az következik, hogy a bérletet legtöbbnyire uzsorás, lelketlen ember kapja meg, a ki viszont nem akarja elveszíteni a sok pénzt, melyet a bérletért adott, hanem, ha máskép nem megy, a nép vagyonának tönkretevésével is igyekszik azt visszaszerezni. A regale-ügy megoldását ez országgyűlés féladatai közé felvenni elkerülhetlen, a nép iránti erkölcsi kötelességünknek tartom. De van ennek egy más oldala is, mely talán sokak előtt ismeretlen a t. képviselő urak közül, de én tudok rá positiv esetet. Egyszer el kell jönni az idő teljességének, hogy e kérdés is megoldassák; azonban félő, hogy azon nagy időt soha el nem érjük, mikor a robotra és dézsmára nézve a 48-iki törvényhozás a következő törvényt hozta: 1848: IX. t.-cz. 1-ső pontja. „Az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések, e törvény kihirdetésétől fogva örökre megszüntetnek", mikor a kártérítés felől ily önzetlen törvényt hozott (Olvassa): „A megbecsülés alapjául egyedül azon haszon szolgáland, mely abból az illető földesurakra valósággal háramlóit — nem pedig azon teher, melyet az azt szolgáltató alattvalók viseltek"; mikor a róm. kath. clerus dicső tette felől ez lett beczikkelyezve. alig van kilátásunk arra, hogy megérnők a mostani regaletulajdonosokról azt, mit ugyancsak az 1848-iki törvény .XIII. ezikke első bekezdése a következőkben mond (Olvassa): „Az egyházi rend a papi tizedről minden kárpótlás nélkül lemondván, az ország rendéi ezen, a haza oltárára letett áldozatot örök emlékezet okáért törvénybe iktatják, egyszersmind ezen lemondásnak nyomán elhatározzák", ezekre, mondom, alig van kilátás. De igen hihető, hogy e megoldandó kérdés, mint a középkornak csakugyan maradványa — nem hiszem, hogy volna a háznak tagja, ki ezt el ne ismerné — egykor többé nem szerepelhet s megszűnnie kell. Ugy hiszem, hogy ezen meg-