Képviselőházi napló, 1881. XVI. kötet • 1884. márczius 14–április 25.

Ülésnapok - 1881-336

336. országos ülés március 29. 1SS4. 16 kis mérvben érintett, mert köztudomású, hogy hosszú időn át közjogi harczokkal voltunk elfoglalva. Csak 1840-ben, azon nevezetes törvényhozási időszakban, alkotott törvényhozásunk az 1840. XVII. t-czikkben egy törvényt, melyben szabaddá tette a gyáripart, de a kézipart tovább is szabad mozgást gátló czéhrendszer békóiban hagyta. Az 1848-iki czéhszabályzatot, az 1859-iki pátenst pedig főleg azért, mert hazánkba törvénytelenül hozatott be, alig találom érdemesnek a felemlitésre. A legelső törvényhozási actusa volt a magyar törvényhozásnak az 1872: VIH. t.-ez., a mely az iparügyet egészében felölelve, azt az iparszabadság elvén rendezte. Törvényhozásunk e törvény megalkotásával az új társadalmi eszméket fogadta el és azon törvényhozásokat követte, melyek ezeket már előzőleg szerenesésen alkalmazták. Ámde jól jegyeztetett meg, hogy alig léptettetett ezen törvény életbe, sőt ennek üdvös intézkedései végre sem hajtattak, már is megtörtént nálunk is a mi egyébiránt másutt is bekövetkezett, hogy maguk a leginkább érdekelt iparosok nyilvánították az ellen elégületlenségüket és minden bajt, a melyek közé iparunk jutott, ezen uj törvénynek tulajdonítottak. Azt mondták és ezt alighanem alaposan mondták, hogy az iparszabadságnak behozatala hazai viszonyainknak nem felel meg; azt állították, hogy ezen új ipartörvény az iparosokat egymástól elszigeteli, hogy az iparszabadság nyújtotta kedvezményeket senki fel nem használta s igy a már különben is a tőke hatalom által nyomott korban az iparos háttérbe szorult, sőt sok esetben tönkrejutott. Ezen elégedetlenség folytán iparosaink körében oly kívánalmakat hallottunk hangoztatni, a melyek egykor a már megszüntetett czéhrendszernek elkatrészeit képezték. E kívánalmakban én azon jelenséget észleltem, hogy az iparszabadság hazánkban még nem honosulhatott meg és hogy a czéhrenszer iparosaink emlékében még elevenen él. De hát én ebben semmi különöset, semmi valami lesújtót nem találok; ez nagyon emberi dolog. Ott van előttünk a kifejlett iparral biró nagy német nemzet, melynek iparosai 1848-ban congressusra gyűlnek össze Frankfurtba és 184 5-iki törvény ezikk ellen, a mely nem tette kötelezővé a czéhbelépést, a legnagyobb elégedetlenségüket nyilvánították. Kijelentették ezen iparosok ez alkalommal, hogy nekik oly ipartörvény kell, mely minden községben meghatározza az iparosok számát, a mely eltiltja a házaló kereskedést, a mely a gyárakban dolgozó kézműveseket a ezéhbelépésre kényszerítse. Oly törvény kell nekik, mely minden iparost csak egy mesterség üzésére szorítson, a községek, az államok, a részvénytársuíatokat pedig eltiltsa az iparűzéstől. Oly ipartörvény kell nekik, a mely megtiltsa, hogy egy iparos két tanoncznál többet tartson, a gyárakat pedig az iparosok javára megadóztassa, I a segédeket pedig vándorlásra és vizsgatételre I kényszerítse. íme ily kivánatokat nyilvánított azon nagy cultur nemzet iparos népe is, de ebien én semmi különöst nem látok. Minden előhaladásnak egy ki-^ visszaesés szokott következménye lenni. Ennek ugyan Németországban nem lett semmi gyakorlati eredménye, de azt mégis igazolja, hogy a német iparosok is demonstráltak az iparszabadság ellen ép ugy, mint a mi iparosaink, még pedig ép akkor demonstráltak, mikor a Franczia országból kiinduló forradalmi politikai eszméket a legnagyobb hévvel üdvözölték. Az itt elsorolt kivánatokhoz hasonló ki vám tokát mi is olvastunk iparosaink kérvényeiben és a sajtóban hangoztatott nyilatkozataikban; de hát ezek nem a szabadipar hátrányát bizonyítják, hanem csak azt, hogy a ezéhrendszer és a szabad ipar közötti hareznak hazánkban még nincs vége. Vannak még most is hazánkban — hisz itt is hallottunk nyilatkozatokat — kik resterik ugyan kimondani e szót „czéh", hanem elleplezetten oly társulatokat, zárt testületeket akarnak felállítani, melyek ép ugy, mint e nyíltan czéhnek nevezett testületek a maguk tagjait csak vizga letétele. vagyis más szóval „remeklés" mellett vehessék fel; vannak még ma is olyanok, kik azon jogelv ellenére, hogy senkit a maga birájától elvonni nem lehet, azt akarják, hogy az iparos nem ugy, mint a társadalom többi osztálya állami közegek, hanem peres ügyekben saját társulati birósága által Ítéltessék el. Ezek mind hiába való törekvések. Valamint a jogegyenlőséget nem lehet a mai felvilágosult korban többé nemesre és nem nemesre, birtokszerzési képességgel biró földesurakra és ily képességekkel nem biró jobbágyokra osztályozással megszüntetni: ugy a társadalomban nem lehet többé a niunkaszabadságot bilincsekbe verni és az egyént megfosztani attól a jogtól, hogy a maga egyéni tehetségeit az ipar terén is teljesen szabadon kifejthesse. A világ legelőhaladottabb népeinél ma mindenki szabadon űzhet ipart. Nem kívántatik sem képesség, sem testületbe lépés, sem honosság, sem férfinemhez való tartozás: elegendő az egyszeri bejelentés, az is, az adóviselési teher szempontjából. És mégis az ipar ezen államokban van a legmagasabb fokon. Ott van a legnagyobb jólét és gazdagság, a hol az ipar teljesen szabad, nem hallatszanak ott hangok, hogy valaki a műnk a szabadságot törvény által korlátozni akarná. Ezek előadása után most már azon kérdést teszem fel, hogy miután van nekünk az iparszabadság elvén alapuló törvényünk, szükséges-c, hogy egy újabb törvénnyel, még pedig egy oly törvénnyel, a mely a munka szabadságát sok tetekintetben korlátozza, felcseréljük. A mint eddigi fejtegetéseimből eléggé kiviláglik, én a teljes iparszabadságnak vagyok hive. Noha most is helyesnek tartom a most hatályban £1*