Képviselőházi napló, 1881. XVI. kötet • 1884. márczius 14–április 25.

Ülésnapok - 1881-335

335. ©rszáges ülés márczius 28. 1884. 147 csak elismerik, hogy a sorompóknak legközvetlenebb hatása a legszükségesebb iparczikkek árának felszökése volna. (Helyeslés jóbbfelöl. Ellenmondótok a szélső balon.) Mert nem marad nekik más hátra, mint azon másik eoncnrrentiát erősíteni, mely ellen szintén akarják védelmezni a becsületes kézművest, t. i. a fegyenczipart. Egy másik, gyakran hangoztatott érv a minősítés mellett az, hogy az ipar megszabadul általa sok oly elemtől, mely restségénél, kétes becsületességénél fogva az iparos osztály jó hírnevének, becsületbeli színvonalának árt. Ez érv helyessége előtt meghajolva, mégis feltámad bennem azon kétely, hogy vájjon sokat nyer-e a közérdek az által, ha ez elemek restségüknek áldozva, a semmittevésnek és kétes becsületességükből is kivetkőzve, a tölibé nem kétes becstelenségnek éljenek? Még csak egyet a minősítésről. Meg kell vallanom, miszerint félek attól, hogy a theoreticus minősítési eszme oly általános terjedése az életben szerzendő képesítés hátrányára történnék és hogy nagyon is kevéssé foglalkozunk azon nagy példával, melyet e téren Amerika, a gyakorlati élettudomány nagymestere nyújt. S most áttérek azon másik panaceára, a melytől iparosaink bajaiktól való megszabadulásukat várják. Ertem a kényszertestüíeteket. Itt újból kisért talán ósdi szabadelvííségem és az általa keltett kételyeket a practicus felfogás embereinek indoklása, bármint akarnám is, eloszlatni nem birja. Elismerem, hogy a kézműipar a nagy iparral szemben korunkban csak ugy tarthatja fenn magát, ha egyesülés utján megsokszorozza tőkéjét; elismerem azt is, hogy az egyesekben néha hiányzó közgazdasági öntudat emelése csak ez úton érhető el. Sőt a segédek és munkásokkal való viszony autonóm rendezésének szüksége előtt is meghajlom. De mindezek sine qua nonját a valódi érdekközösségben látom. Azaz, szerény nézetem szerint, ép azon indokok, a melyek leginkább beszélnek az ily egyesülések mellett, leghatalmasabb érvek a kényszer behozatala ellen. Az ellenkező nézet mellett felhozott argumentatio röviden a következő : keresztül mentünk már a szabadtársulás próbáján, hajótörést szenvedett ez az érdekeltek tunyaságán, tehát kötelessége a törvényhozásnak azokat, kik saját érdeküket felfogni nem tudják, kényszer utján a jó irányba terelni, ne hogy a közügy kárt szenvedjen. Ez okoskodás, elismerem, hogy tetszetős, de meg nem felel a tapasztalatnak. Ugy emlékszem, hogy az 1880-ki ipar- és kereskedelmi kamarák gyűlésén az egyik iparkamarai küldött a kényszertestületek behozatalát különösen azért sürgette, mert, mint mondja, épen az intelligensebb és eresebb iparosok azok, kik a szabadságot arra használják, hogy be ne lépjenek. Ezekről, hazánk iparosságának virágáról, talán még sem lehet állítani, hogy lépéseiket tunyaság vagy önérdekük félreismerése vezetné. Én, t. ház, épen nem vagyok követője Smith Ádám azon mondásának, hogy „képzelődés és szemtelenség a magánosok önérdekű tevékenységét szabályozni akarni". Belátom, hogy viszonyaink között ez a szemtelenség sokszor szükséges, de akkor már csakug}^an felesleges, mikor az iparososztály intelligentiájával állunk szemben. Nekem benyomásom az, hogy a kényszertestületek eszméjével nem annyira a tétlenségük következtében eddig kimaradt elemekre, melyek a testületeknek ugy is inkább csak terhére válhatnak, szándékoztatik nyomás gyakoroltatni, de hogy a czél az önálló, tőkeerős, eddig a társulástól helyesen felfogott önérdekből magukat távol tartó iparosok kényszeres belépése. Ha ez megtörténik, különös alternatíva előtt állunk. Egyhangúság esetében az általam is örömmel üdvözölt testület ép ugy jön létre, mintha szabadtársulás alapján állanánk. Ha kétharmad többség kívánatára alakul, ugy a fennemlített practicus iparos tapasztalata szerint, a kisebb kézművesek többsége áll az erősebbek kisebbségével szemben. Az igy belépésre kényszerített nagy iparosból két külön érdek képviselője válik. Először is a saját maga érdekét képviseli a testülettel szemben, melynek többsége az ő született ellensége; másodszor a testületét, mint annak tagja, saját magával, mint annak többségének legveszedelmesebb coneurrensével szemben. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Ennek következtében vagy elnyomatik és ez a legrosszabb eset — mert akkor a középszerűségnek feláldoztatik a kitűnőség — vagy pedig és ez lesz a gyakoribb eset: tőkéje segélyével a többség törekvéseit ellen súly ozandja. A végeredmény tehát az lesz, hogy virágozni a kényszertársulatok ott fognak, hol azok kényszer nélkül is létrejöttek volna, ott, a hol a helybeli érdekeknek megfelelnek. (Ugy van! a jobboldalon.) A tényleg kényszeren alapuló testületek azonban csakis ellenkező érdekek csatahelye, villongások forrásai lesznek. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Még egyet kívánok megjegyezni. (Sálijuk! Halljuk!) Sok oldalról hallottam, hogy remény köttetik a testületekhez az iparososztály általános niveaujának emelése érdekében. Attól félek, hogy azoknak, kik e várakozást táplálják, középkori czéhek erkölcsemelő hatása lebeg szemük előtt. Elmultak azon idők, midőn valamely poeticus csizmadia a megélhetéséhez szükséges csekély számú csizmát elkészítve, szabad óráiban avval foglalkozott, hogy — mint mondják — az erkölcsi niveaut emelte, szépirodalommal foglalkozott. Most azonban a concurrentia hatása alatt a legmagasabb pontig megfeszített munkásság folytán, 19*