Képviselőházi napló, 1881. XVI. kötet • 1884. márczius 14–április 25.
Ülésnapok - 1881-335
146 335. országos ülés máreziu* 28. 1384. laicus okoskodásomra bazirozva, e nézetnek ellent merjek mondani; de azért lelkiismeretesebbnek tartom részemről, ha mielőtt ez óhajok teljesítéséhez járulnék, a felhozott indokokat legalább megérteni törekszem és ha ellenvetéseimet felsorolom. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt szükségesnek látom megvizsgálni, nem lehet-e a létező bajoknak más forrása az annyira kárhoztatott szabadságnál, mert ugy vélem, a szabadság természetes állapot és az egyszerű logikának inkább megfelel a betegség okát a természet rendjének megzavarásában, mint annak szabad folyásában keresni. E tekintetben figyelembe veendő a gyáripar fejlődése mellett a közlekedési eszközök gyarapodása. Ezeken, mint valamely test erein egyszerre új lüktető élet hatolt be hazánkba; a nagyobb technikával biró központok olcsóbb előállítású készítményeit az ország legtávolibb zugaiba vetették és azon elemek, melyek magukat az új viszonyokba beletalálni nem tudták, szenvednek. Ha ehhez még hozzáadjuk az iparszabadság behozatala után beállott gazdasági krízist, a rossz éveket és a külföldi verseny nyomását sínlő földmívelő-osztály csökkent fogyasztó erejét, ugy hiszem látok elég okot a kézműipar pangására, a nélkül, hogy azt ott keressem, hol a legelőhaladottabb országok, mint Anglia, Francziaország stb. a fejlődés feltételeit keresték, ott, hol azok ezt oly fényes sikerrel meg is találták. De talán még azon állítás helyességét is, hogy az iparos osztály hátrament, kétségbe lehet vonni. A statistika pl. mást bizonyít. Nem akarom a t. házat statistikai adatok előterjesztésével untatni, elég legyen megjegyeznem, miszerint 1870-től 1880-ig a népesedés növekedésének 60°/°-a az iparosokra esett. Ugy hiszem, rósz ízlésre mutatna népünk többségénél, ha az magát egy tönkremenő kereseti ágra vetné, ellenkezőleg ugy tudom és a nemzetgazdaság egyik legkétségtelenebb tétele is azt állítja, hogy a mely kereseti ág a legjobban fizet, a felé tódulnak legtöbben. Merném tehát azon véleményt koczkáztatni, hogy iparunk viszonyítva a többi kereseti ághoz nem hanyatlott és hogy ha egyes részei szenvedtek, az a fennemlített tények vas logikájának kényszere és nem az iparszabadság folytán történt. A százakra menő petitiók azonban és az itt felszólalt szakemberek és az iparkamarák nézetnyilvánulásai nagy többsége az ellenkezőt állítja. A nevezett factorok tekintélye saját gyarló okoskodásommal szemben kell hogy a mérleget lenyomja. Tekintettel erre és tekintette] különösen arra, hogy az 1872-ki ipartörvény sok irányban nem felelt meg a hozzá kötött várakozásnak, daczára a fennebb kifejtett nézetemnek, reá állok a törvényjavaslat által nyújtott alapra és áttérek ennek lehető hatása megvizsgálására. A qualificátió mellett felhozott indokok két fő elvben összpontosulnak. A munka jóságának niveauja fog általa emelkedni, a kontár-munkának, melynek előállítási költsége sokkal alacsonyabb, concurrentiájától a komoly iparos megmenekülend. Az első pontot illetőleg nekem, megvallom, aggályaim vannak. Eltekintve attól, hogy a munka jósága majd azon arányban függ a fogyasztóktól, mint a termelőktől, a mennyiben t. i. az utóbbiak legjobb akaratukkal csak oly árúkat készíthetnek, melyek vevőkre találnak, melyek tehát a fogyasztó áldozatkészségének megfelelnek, a termelési niveau ezen emelése csak ugy érhető el, ha a qualificátió által a termelők köre a jelenleginél sokkal szűkebbre szorittatik. Egy pillantás a statistikára egy ily következményű intézkedés káros hatásáról meggyőz. Mig Francziaországban az iparosság aránya a népesség többi részéhez 24V<>, Németországban 14°/o, addig nálunk az 5%-ot nem igen haladja meg. Ily körülmények között túltermelésről beszélni, ezt megszorítani aknrni nem lehet időszerű. (Helyeslés jobhfelől.) Ha nyugoti szomszédaink mellett mint iparosállam létezni, ha keleti szomszédainkhoz exportálni akarunk, akkor nem az iparos osztály létszámának leszállítására, hanem annak emelésére kell hatnunk. Kérdem, mi történik az emberiség azon számos tagjával, kik életpályájuk elején balsorstól érve, a szükséges qualificátió megnyerésétől elkésve, az ipartól visszataszittatnak? Nem fog-e épen azon osztály gyarapodni, melynek ellensúlyozására van a kézműves hivatva és melynek terjedését gátolni nagy mérvben az ipartörvény feladata? A másik mentő eszme a kontármunkától való megszabadulás. Nem tagadhatom, hogy a rossz munkások már számuknál fogva is hatnak az árakra és hogy visszavonulásuk a versenytérről az árak emelését vonná maga után; de azt már igazán el nem hihetem, hogy a termelés gyengítése folytán beállott áremelkedés előnyös legyen az országra nézve. Ellenkezőleg az exportképesség csökkenni, az import szükségessége és evvel együtt azon concurrentia veszedelme, mely a kereskedelem utján árasztja el piaczainkat, növekedni fog. Ezen concurrentiának pedig a qualificátió nem emelhet gátot. Hoitsy és Lits képviselő urak (Halljuk! Halljuk!) pártjuk szokása szerint felhasználták e legkevésbé sem kínálkozó alkalmat, hogy a vitát az önálló vámterület kérdésével gazdagítsák. Hogy a sorompók felállítása Ausztriával szemlen mi hatású volna mezőgazdaságunkra, vájjon szomszédaink iparczikkeik drágítását nem büntetnék nyers terményeinkre vetett magasabb vámtarifává], itt tárgyalni a nevezett képviselő urak példájának követése lenne. Itt csak azt kérdem tőlük, vájjon helyes közgazdasági politikának tartják-e azt, | mely egy osztály érdekében a többséget, azok | közt hazánk legszegényebbéit sújtja? Mert azt
