Képviselőházi napló, 1881. XV. kötet • 1884. február 6–márczius 13.

Ülésnapok - 1881-315

186 315. országfls ülés február 22. 1884. megkezdése a beiktatással is csak igy igazolható: szabatosabbnak tartom, hogy ha az mondatik ki, hogy nem a fordítás, hanem a közzététel kezdetett meg. Helyesnek tartom azt is, hogy a fordítás elleni tilalom a művön oly helyen legyen, hogy az mindenki által felismertethessék. Ennélfogva elfogadom azon pótlást, hogy a miinek ezímén és oly müveknél, a melyeknek czímlapjuk nincs, a mű elején, legyen a fentartás. Elfogadom azt is, hogy a 8. §. 2-ik bekezdése a tárgy rokonságánál fogva a 7. §. utolsó bekezdésévé tétessék, és hogy a 8. §. 2. bekezdésében, a mely ezentúl egyetlen bekezdésként marad meg a „fordítás" szó helyett ezen kifejezés tétessék „fordított írói mű." Ennek indokolásául különösen bátor vagyok azt felemlíteni, hogy ha a „fordítás" kifejezésthasználjuk a törvényben azon szellemi műtétre is,hogy az eredeti mű a fordító által lefordittatik, amidőn az mondatik, hogy az eredeti munka a fordítás ellen védetik : akkor a fordítás eredményét képező önálló szellemi munkát fordított irói műnek czélszerüen lehet nevezni, már a végett is, hogy ugyanazon szó kettős értelmében való használásából eredő zavarok kikerültessenek. A mint védjük az 1. §-ban az eredeti irói művet, úgy védjük itt a fordított irói művet. Éhez tehát hozzájárulok. Nikolich Sándor képviselőtársam felszólalása jogosult ugyan, a mi abból is kitűnik, a mit Mandel Pál eoncrét indítványaira vonatkozólag elmondottam, de én csak akkor járulhattam volna azon átalános indítványhoz, hogy a §. a bizottsághoz utasittassék vissza, ha a 7. §. hiányait eoncrét módosítvány alakjában javítani nem lehetett volna. Minthogy azonban azon módosítványok, a melyeket Mandel képviselő ur terjesztett elő, megfelelőek, én a szakbizottsághoz való utasítást mellőztetni kérem. Ugron Gábor í Nagyon fontos irodalmunkra nézve azon kérdés, melyet Eötvös Károly képviselőtársam említett fel és kívánatos, hogy a ház tárgyalásai közben azon ne essék oly könnyedén túl; mert igaz, hogy e törvény keretében védelmet nem lehet találni, de minden czivilisált nemzet a közerkölcsiség tekintetében erkölcstelen munkákat, rendőri utón szokott confiscálni. Hogy fordított irodalmunk az utóbbi években mily selejtes művekkel szaporodott, e tekintetben egy erdélyi lap 142 oly fordított művet jegyzett össze, a melyeknek olvasásától óva inti a jóravaló közönséget és különösen felhívja a szülőknek figyelmét, hogy elkerüljék, hogy azon könyvek a családi könyvtárba belopódzhassanak és gyermekeik szivét és lelkületét még kora ifjúságában megmérgezzék, valamit végre már tenni kell e szempontból, az kétségtelen. Hiszen vannak oly botrányos művek, a melyek évszázadok óta vannak megírva, mint a EoccacioDecameronja, Faublas lovag elbeszélései a dicsőség, hogy a magyar irodalomba átültessék, az utóbbi évek számára tartatott fenn. Ezek mint füzetes vállalatok nemcsak a magasabb, de a polgári osztályban is elterjedtek. Utóbbi időben Zola botrányos regényei nemcsak magyar kiadásban jelennek meg, hanem oly illustrátiókkal, melyek a közerkölcsiséget, a szemérmet feltétlenül sértik. Valóban kell, hogy őre legyen Magyarországon a közerkölcsiségnek, (ügy van! balfelöl.) Angliában, a hol az állam teljes szabadságot nyújt, van egy magántársaság, a mely a bíróság előtt vádolja az ilyen erkölcstelen irodalmi termék terjesztőit. De nálunk nem lehet magán kezdeményezésre hagyni, itt az államnak rendőri úton kell eljárni. Kétségtelen, hogy már eddig is mulasztás követtetett el és ha látják a társadalomban az erkölcsök meglazulását, hogy az ifjúkorban, mikor ínég az élethez kedvvel kell bírni, öngyilkosokká lesznek ifjaink, minek tulajdoníthatók az ily jelenségek, mint az ily olvasmánynak, melynek feltétlen út van nyitva a magyar olvasó közönség körében, (ügy van!) Az is tagadhatatlan, hogy Íróink helyzete ma nagyon precär, nem tudják saját életfentartásukat, tehetségeiknek megfelelőiig megkeresni. Ennek nemcsak az az oka, hogy az ily erkölcstelen férczmtívekkel el van árasztva a könyvpiacz, hanem oka az is, hogy kiadóink, vállalkozóinknak feltétlenül ki vannak szolgáltatva. Egy pár száz nyomorú írtért kénytelenek gyakran lángeszű termékeiket oda adni, a nélkül, hogy maguknak későbbre nagyobb jövedelmet biztosíthatnának, még kevésbé lehetséges, hogy utódaiknak hasznot biztosítsanak. Más kisebb nemzetek — mert a nagyobbakról nem szólok — már is tettek lépéseket magánkezdeményezés utján, hogy az Írókat a kiadók zsarnoksága és jobbágysága alól kiszabadítsák, így tette a román nemzet és tette akként, hogy felállítottak egy részvénytársaságot, melyet maguk az irók kezelnek s melyben becses műveiket kiadják, a befektetési tőke kamatait levonják és midőn ezen tőke törlesztve van, a tiszta jövedelmet maguk az irók kapják és annak maradékát élvezik. Ekként az író annyi jövedelmet húz munkája után, a mennyit az meghoz, nem pedig annyit, mennyit a viszonyok és a helyzet kényszerűsége következtében a kiadó kegyeskedik nekik adni. Hiszen csak egy példát hozok fel, Petőfi költeményeit. A kiadók százezreket szereztek vele, Petőfi pedig egy pár nyomorult forintot kapott, családja pedig majdnem mitsem kapott azon nagy jövedelemből, a melyből a kiadók, egyesek és vállalatok, társaságok meggazdagodtak. (Igaz!Igaz!) Én, t. ház, nem tudom eléggé ajánlani egyfelől a magyar Íróknak azt, hogy midőn az ő tulajdonukról van szó és az ő érdekeik is a törvényhozás termében szőnyegre kerültek, saját ügyeik és függetlenségük megőrzése végett az erre szüksé-