Képviselőházi napló, 1881. XIV. kötet • 1884. január 10–február 5.

Ülésnapok - 1881-301

330 301. országos ülés február 1. 1884. a képviselőház egyes tagjaival, vagy egész pártjával szemközt és kimondja fenséges ítéletét elevenek és holtak felett minden bírálat, minden lelkiismereti furdalás nélkül. {Igaz! a jobboldalon.) így tegnap is, még pedig oly kifejezésekkel, melyek megilletnek egy uralkodót, mert ő „elvárja, kijelenti a háznak* s ily kifejezésekkel adja tudtára enuntiatióit. (Ugy van! jobbfelől.) Így most is, felveti azt a kérdést, ki az igazi államférfiú ? Én, t. ház, egy ily kérdésre megfelelni nem tudok, sőt ha tudnék, se vonnám azt a vita keretébe itt, egyszerűen parlamentaris szempontból, mert vagy tisztán theoretieus eszmekörben mozogna a fejtegetés — s ez ide nem tartozván, unalmas lenne — vagy pedig arra a térre tévedek el, a melyre Hermán Ottó t. képviselő tévedett, hogy minden egyes ember mellé oda állította a katonai mértéket, hogy az megüti-e felfogását, igen vagy nem? És minthogy rendesen természetesen Tisza Kálmán ministerelnök ur szokott az ő mértékén alul esni, igen természetes, hogy az első áldozat mindig ő. (Derültség jobbfelőL) Pedig ennek érdekében ő most már egész philosophiát állított fel, mert ha tegnap figyelemmel hallgattam a történet philosophiájának rapsodistieus fejtegetését, a melylyel ő mindig egy oly sajátságos külön kiadásban kedveskedik a háznak, ha láttam, hogy hova akar concludálni, rájöttem, hogy annak, hogy a krisztusi forradalom, a reformatió és a franczia forradalom megtörtént, következménye ez alkalommal csak az, hogy Tisza Kálmán ministerelnök ur hagyja el helyét (Élénh derültség jobbfelől) és hogy sok is a zsidónk, rósz is. Én, t.ház,következtetésének első felével nem foglalkozom, egyszerűen parlamentáris szempontból, mert azt hiszem, azt fejtegetnünk nem kell, hogy minő körülmények közt kell egy ministereinüknek helyét elhagynia, de másik következtetését illetőleg lehetetlen a t. ház figyelmét arra a fondor és igen leleményes összeállításra fel nem hívnom, a melylyel ezt a közönség elé oly tessék-lássék módra felállította a t. képviselőtársam; mert ő egy hasonlathoz menekült talán csak azért, hogy ne mindent kelljen elmondani s azt mondta, hogy a zsidó az élesztő, de rósz is, sok is. Ha ezt a közönségnek elmondjuk, mi következik ebből? Egyszerűen az, hogy apaszszuk meg számukat s ez igen természetesen nem lehet máskép, mint egyszerűen egy kis üldözés által. (Helyeslés jobbfelől.) Ami a javítást illeti, arra vonatkozólag ő a törvényhozás előtt már többször oly fejtegetésekbe bocsátkozott, melyek azt hiszem, sem e ház, sem semmiféle parlament elé nem valók, mert hogy a zsidók hogy construálják hitczikkeiket és hogy káthéjnkat mi képezi, azt hiszem, hogy mi, kik nem bocsátkoztunk más felekezet hitczikkei megbirálásába, csak nem fogunk bocsátkozni a zsidókéval szemben. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Hogy tehát mit akar tulaj donkép e kathekismussal tisztelt képviselőtársam, azt én valóban nem értem, azaz, hogy mégis sejtem: t. i. miután par force meg akarják teremteni némelyek — nem ő — a zsidókérdést Magyarországon (Egy hang a szélső báloldalon: Már megvan!) és miután Hermán Ottó képviselő urnak az a viszketege megvan, hogy ő minden kérdést meg akar oldani a földön: ennek következtében természetesen egyszerre kész a megoldási módozattal és azt már előre fel is tálalja. Talán még annak is van része e folytonosan ismételt propositióban, hogy bebizonyítsa a világ előtt, miszerint ő s talán azok, kik környezetében vannak, csakugyan látnak valamit, látnak ebben a kérdésben és komolyan foglalkoznak vele. Tehát azok az áramlatok és elemek, a melyek azt hitték, hogy itt törik-szakad, valamit teremteni kell, csatlakozzanak hozzájuk és nem hozzánk, mert mi ezekkel a kérdésekkel ily alakban nem foglalkozunk. És ezen a téren argumentatiójával a t. képviselő ur oly messzire ment, hogy már a zsidóknak hazafiságát is kétségbe vonta. Azt mondta ugyanis, hogy megengedi, hogy vannak kivételek. Tehát megfordítja azon régi erkölcsi mondást, a mely szerint mindenki jónak tartandó, mig az ellenkező be nem bizonyul; ő megfordítja ezt és azt mondja, mindenki rosznak tartandó, mig jóságát be nem bizonyítja. Megengedi, hogy vannak kivételek köztük; de a Bach-korszakban a zsidóság legnagyobb részben kibékült a finánczczal és pálinkát főzött. Tehát, hogy a pálinkafőzésben van az a hiba, a mi rosznak tartandó ? Hiszen okos, józan, magyar gazdáink ebben a részben szintén kibékültek a finánczczal és pálinkát főztek. És ezt nagyon jól tették és igen javára vált az országnak. (Ugy van! jobbfelől.) Kibékült a finánczczal. Hiszen a fináncz, a mennyiben ugy tekintetik, mint adószedő s más ily közeg, azzal ki kellett békülni mindenkinek, a ki akár csizmadia, akár kereskedő vagy gazda volt. Ha ez hazafiatlanság volt, ugy a hazafiatlanság bélyegével, a mint ő szokta, stigmatizálni lehetne e háznak majdnem minden tagját, talán az országnak minden lakóját is. De hát létezik és erőszakosan kell létezni zsidókérdésnek és azt mondják: jogosult az antisemitismus. Ne gondolja a t. ház, hogy én most annak fejtegetésébe bocsátkozom, messzire vezetne ez e téren, de egy megjegyzéstől nem zárkózhatom el (Halljuk!) és ez az, hogy nagyon szemére vetik a kormánynak és a kormánypártnak, hogy dédelgették, pártolták, meg is nevették Istóczy képviselő urat, a ki a kormánypártban volt akkor, mikor első antisemita beszédeit itt a képviselőházban tartotta. Ez igaz t. ház, nevetgéltünk fölötte; többet mondok, arról az oldalról Szilágyi t. képviselőtársam és többen 4—5 éven át segítettek