Képviselőházi napló, 1881. XIV. kötet • 1884. január 10–február 5.

Ülésnapok - 1881-299

278 299. órsaigos ülés Január 2í. 1884. fényes beszédében azt monda, hogy 233.594,500 forint van convertálva és a kamatmegtakarítás 1.205,272 frt. Igen, de az nincs benne a beszédében, hogy a eonversionalis költségek mit emésztettek meg, a zárszámadások azonban az 1882. évről a 900,000 frtnyi kamatmegtakarításnál 300,000 frtnyi költséget mutatnak, vagyis Vs-ot, ha tehát ezt az Vs-ot leütjük, akkor marad tiszta haszon 800,000 frt, már pedig akkor, mikor 233.500,000 frt összeg convertáltatik, akkor az, mi a törvényben ki van kötve, nem abban áll, hogy 800,000 frt, hanem hogy 2.335,000 frt legyen megtakarítva kamatokban. Ha tehát akár a 800.000 frtnyi efectiv hasznot, akár pedig az 1.200,000 frtnyi bejelentett öszszeget vesszük, azt kell kimondanunk a minister ur eljárására, hogy e conversio által nem érte el azt, a mit a törvény kivan, sőt még olyat cselekedett, a mit a törvény tilt. Én ezzel nem akarok praejudicálni az épen most megbeszélt vagy talán már folyamatban is levő további conversiónak, csak azt kívántam constatálni, hogy ha szigorúan számításba vesszük a dolgot, ez azon állítást, hogy pénzügyeink javultak és hogy nálunk progressiv produetio van, a saját értékére leszállítja. Van még egy igen meggondolni valója a háznak a pénzügyi politikát illetőleg. (Halljuk!) Egyszer már feihivtam rá a t. ház figyelmét, de hát ugy látszik, elhangzott, mert azzal a jó magyar indolentiával szoktunk élni, t. i. hogy sohsem vesszük a kezünkbe a cerusát és nem számítjuk, hogy mennyi kiadásunk és mennyi bevételünk van, hanem ugy teszünk — bocsánat a triviális példáért — mint az a jó pipás magyar ember, a ki nem sokat törődik pénzügyi számításaival, hanem azt mondja a gyermeknek vagy a szakácsnénak: »eredj, fuss át a zsidóhoz és mondjad, adjon pénzt«; e triviális hasonlathoz hasonlit a mi állami életünk. Feltaláltuk ugyanis azt, a mi az összes állami életben ismeretlen vagy legalább nem szokásos, vagy csak a véginségben szokott megtörténni, hogy t. i. az 1880: VIII. és IX. t.-ezikkekben megkezdtük azt, hogy felhatalmaztatik a pénzügyminister, coute que coute egy Összeget vegyen fel, a nélkül, hogy annak minimális árfolyama meg lenne határozva és ha most behozatik bármely tétel a budgetbe a coute que coute utján megszerzendő összeg p. o. 8—9—10 millió mint bevétel behozatik a budgetbe, de e coute que coute kölcsönnek nem hozatik be a valódi összege, hanem csak az approximativ kamatja. És igy azon helyzetben vagyunk, hogy majd mikor az ár fölöttünk összecsap, pedig azt tudjuk, hogy fejünk fölé fog csapni, de mert nem tudjuk mennyiségét az árnak, élünk, a mint lehet. Ez a coute que coute-féle ár 1884. január l-ig nevelte államadósságainkat 150.413,900 frttal. Ha most ezt tovább is folytatjuk és meggondoljuk, hogy bárminő tömjénezés, bárminő kedves beszéd, bárminő hízelgő kimutatások, ha egyidőre félrevezetik is a hitelezőt és némi reménynyel kecsegtetik a visszatérítés iránt, hanem a hitelezőnek is, ha reális, szintén cerusa van a kezében s meg fogja nézni a zárszámadásból, hogy Magyarországnak az 1882-ik év végén 1,273.355,222 frt 23 kr. adóssága volt, mit az 1883-ik évben az imént emiitett 5-ös járadék circiter 100 millióval nagyobbítván, összesen 1370 millióra menő államadóssága van. S 1882-ben 110 millió évi jutalék ment ezért. Meglátja, hogy nem 5 — 6°/° az, a mit mi fizetünk, hanem majdnem egész 10°/° s ezen adósságoknak megfelelő beruházás mint újabban mondják vagyoncsere, Magyarországban nem találkozik. És igy eljutottam oda, hogy Magyarországban várható-e a mai körülmények közt a helyzet javulása ? Én a mai rendszer, a mai közösügyesség megtartása mellett, a mai feudalismus támogató, felülről csak pusztán kegyeket kereső, lefelé a lehető legnyomasztóbb politikát üző rendszer mellett a kibontakozást lehetetlennek tartom. (Helyeslés a szélső balon.) Én nem akarom azt mondani, hogy 1868 óta a magyar kormány mit vétkezett azzal, hogy a nemzetet önbizalmatlanságra sűlyesztette, a helyett, hogy önérzetre gerjesztette volna; mit vétkezett azzal, hogy a feudális omladékokat támogatta, a helyett, hogy az önérzetes nemzetet a Duna völgyében az emberi jogok kifejtése felé: a szabadság, egyenlőség és testvériség útjára vezette volna: mit vétkezett azzal, hogy midőn megtámadtatott Törökország, a helyett, hogy a nemzet közérzületével együtt cselekedett volna s gátat vetett volna Oroszország terjeszkedésének és iparkodott volna Lengyelország visszaállítását eszközölni, a helyett, a nemzet közérzülete ellenére Bosznia és Herczegovinára a nemzet millióit fecsérelte; (Helyeslés a szélső halon) nem mondom azt, hogy a mostani kormánynak nem culminál másban akarata, minthogy megint újra egy kassai toäszt jöjjön létre, hogy az árnyát előrevető trialismusnak már előre megkészítgesse az útját: hanem a történelem, ha nem is copisál, de a nemezig utjának folyamán a kérlelhetetlen igazság be fog előbb-utóbb következni, hogy t. í. az állam nem azért van, hogy egyes egyének és családok szolgálatára mint bárány magát nyírassa, hanem az állammá társulás azért van, hogy a jogvédelem oltalmat találjon. És addig, mig a kormány ezt cselekszi, teszi kötelességét, minden más megboszulja magát. És vigyázzanak reá, hogy ha e politikát folytatják, el nem marad a vészes következmény. — 1802-bea elve&zett a ! római - császárság a chlumi köd elvitte a német