Képviselőházi napló, 1881. XIV. kötet • 1884. január 10–február 5.

Ülésnapok - 1881-296

296. országos ülés január 25. 18S4. 207 hatlanná. De ez hagyján, ez az igen nagy baj nem volt a legnagyobb. Sokkal nagyobb s a végzetes baj az volt, hogy a földre hitelezett tőkéket ingatlanná változtatta s az által a földet tette ingóvá. A telekkönyv behozatala előtt a hitelező betáblázott követelését forgatás utján másra ruházhatta által bármikor és a nélkül, hogy ez átruházást újra betábláztatni kellett volna; hisz a betáblázott követelés csakis a kéznél talált kötelezőben volt lefoglalható — mint ma is a váltó — nem szolgált tehát a hitelező esetleges adósságainak fedezésére jelzálogul, mint ma, midőn a bekeblezett tehertételekre felülkebelezések ' történhetnek s igy a hypotheka rövid útú átruházása lehetetlenné vált. Ily intézmény mellett jóhiszemű magánember, ki szinte jöhet pillanatnyi pénzzavarba, bármily vagyonos legyen is, földre vagy más realitásra nem kölcsönözhet, mert előálló szükség esetén vagy adósát kellene perrel tönkre tenni, vagy magának kellene talán nehezebb feltételek mellett a hitelt másutt igénybe venni. Rögtön mutatkoztak ezen fonák intézkedésnek is — mely a priváttőkét a reálhitelbe fektetéstől simpliciter elzárta — szomorú következései. A kis- és középbirtokosnak egyetlen hitelforrását befalazták, helyettesítették azt a vältóképesség kiterjesztésével, a korlátlan korcsmahitelengedélyezésével, tehát a személyes hitel oly nemével és alakjával, mely rövid lejáratai, a csalás és uzsora legkönnyebb módja mellett, a puszta földjövedelemre támaszkodó adósnak legtöbb esetben kész bukás, kész pusztulás. T. ház! Mindezen intézményekkel százados ellenségünk sújtott s azokra ugy, mint sok más egyébre, a mi az absolut uralom pusztításaiból felhozható lenne, nem reflectáltain volna, ha az új aera kezdete óta felelős igazságügyministereink ezen intézményeket, ezen mérges gombákat nem ápolnák, nem fejlesztenék, még mérgesebbekké, pusztítóbbakká tenni nem iparkodnának. Már saját igazságügy ministereink terjesztették a váltóképességet még az irni nem tudókra is a végtelenségig s hogy a priváttőkét a reálhitel felhasználására csalogassák, felszabadították az uzsorát! Mily balgatag tévedés ! A jóhiszemű priváttőke 1848 előtt sokkal fejletlenebb viszonyokközt teljesen megelégedett a 6%-lival, nem kellett annak uzsora, hanem tőkéjének esetleges könnyű mozgósíthatása, erről azonban a bölcs igazságügyi politika nagyszabású reformjai közt megfeledkezett, eleresztette lánczaikról a vérengző fenevadakat, de nem oldotta fel lánczait a nyáját menteni hivatott őröknek. Hogy a magán tőke nagyobb kedvet kapjon reál hitel felkarolására, összefoltoztak igazságügyministereink egy olyan perrendtartást, mely mel| lett csak ügyes és tág lelkiismeretű ügyvédre tehessen szert az adós, hitelezőjét a véghetetlen irka-firka, kifogás, perorvoslatok labyrintján végigévekig hurezolhatja orránál s midőn végre megütik a dobot, az időközben elpusztult jószág vételárából se hitelezőnek, se adósnak nem jut, felemészti azt a költség, a bélyeg s az illeték. Behozták a közjegyzői intézményt orvosszerül, remélve, hogy a közjegyzői okiratok alapján gyors végrehajtás lesz foganatosítható. Nohát t. ház, tapasztalásból mondhatom, hogy az ily végrehajtás is — köszönet igazságügyi politikánk bölcsességének — évekig elhúzható. Vájjon lehet-e kedve jóhiszemű 6% kamattal megelégedő magánembernek ily eljárás mellett pénzét ingatlanra adott kölcsönbe koczkáztatni ? Erre csak egy az életnek már megadott felelete és ez az, hogy nem lehet. Ezen azután földhitelintézetek, bankok, takarékpénztárak felállításával akartak segíteni. Talán lesz egyszer alkalmam ezen orvosszer elégtelenségét, sok helyen pusztító hatását kifejteni, de ez nem lévén ma napirenden, csak annyit jegyzek meg, hogy igazságügyi kormányunk máig sem gondolt arra, hogy a takarékpénztári ügyet tanulmányozni s törvénynyel rendezni kellene, nehogy a mindinkább oda szoruló magántőkék egész vidékek megrontására vezető váltónyargalások, uzsoráskodások tízesére fordíttassanak, miként erre nézve az ország több részeiből hozhatnék fel megdöbbentő példákat. Greesák Károly képviselőtársam tegnapi beszédében hivatkozott a nagyszabású conceptiókra, melyek az igazságügynek a kozkormányzattóli elválasztásában vették kezdetüket. No hát tisztelt képviselőtársam, én nem találtam azon elválasztásban oly igen nagy előnyt igazságot kereső népünkre nézve, de az eredmény is mellettem tanúskodik, mert azóta nem kevesbedtek a felebbezések, sőt szaporodtak, miről a királyi tábla bajai tanúskodnak. De hát keresztül van-e vive ezen elválasztás ? Nem vesződik-e máig is ezen perenkivüli eljárásokkal a biró, melyeknél tulajdonképen vitás igények nem is szerepelnek? Hát nem absorbeálják-e bíráink munkakörének nagy felét az ilyen ügyek. Csak kettőt említek: A nyilt örökségek tényleges felosztása. A telekkönyvi nyilvántartás, nyilt és minden kérdést kizáró bevezetések, végrehajtások kezelése. Igazságügyi politikánk oly hagyatéki eljárást teremtett, minőnek a föld kerekségén párját találni alig fogjuk. A községi elöljáróság veszi fel a halálesetet, jegyzőkönyvét beadja a járásbiróhoz, ha nagykorúak az örökösök és kiegyeztek, megy az ügy a törvényszékhez, ha ki nem egyeztek, épen úgy,