Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-259

80 259. országos ülés október 9, 1883. nem szándékozom. Csak az a sajnos t. képviselőház, hogy a 48-ban szövődött gyengéd viszony Bécs és a horvátok között fennáll mind a mai napig; világos tanúságait láttuk ennek a kiegyezés óta, láttuk most legközelebb, az épen lefolyt eseményeknél. Még a kiegyezési aerában történt t ház, hogy Zágrábban egy nagyhírű, nagybefolyású főherezeg oda lovagolt egyszer a Jellasich térre, (Halljuk!) oda állott az ottani Henzi szobor elé s kalapját leemelve, üdvözölte az érczbe öntött hőst, a ki kardjával Magyarország felé mutat, a mely gestus - - közbevetőleg legyen mondva — aem épen szerencsés, mivel történetesen ugyanazon kardnak irányában fekszik Pákozd és Sukuro is; — de mindenesetre jellemző. Ezen főherczegi tüntetést lehetne talán egyszerű érzelgésnek tekinteni, hanem a dolognak súlyos következései is lettek. Az akkori bán, erélyes, értelmes férfiú, a magyar állameszmének erős támasza, szükségesnek tartotta, hogy mégis tegyen ezen dolog ellen némi szerény észrevételeket. Ámde ezen észrevételeket igen rósz néven vették bizonyos helyen, a minek következése az lett, hogy a bán kegyvesztett emberré vált, hivatalától elmozdittatott s vele együtt mentek mindazon férfiak, kik hű pártolói voltak a magyar állameszmének. És akkor a horvát közügyek átengedtettek és Magyarország állami érdekei kiszolgáltattak oly egyéneknek, a kik most, a mint láttuk, Zágrábban a czímerverő csőcseléknek pártjára állottak. S történt ez oly férfinak ministerelnökösködése alatt, a ki bizonyosan tudta, mi lesz ennek következése, de nem mert eilentállni, mert az olyan kívánságoknak, melyek Bécsből hozzá intéztettek, ép oly kevéssé mert ellentállani, a mint nem tudnak bizonyos más kormányférfiak sem eilentállni annak, a mit Bécsben tőlük követelnek. A horvátok és Bécs közötti ily viszonynak bizonyosságát láttuk a határőrvidék bekebelezése alkalmával is, a mint már erre a válaszfelirati vita alkalmával és a bekeblezés tárgyalása alkalmával is nézeteimet elmondani bátor voltam. Tudvalévő dolog ugyanis, hogy a határőrvidék bekeblezése nem annak rendes utján, hanem császári parancs utján a közös hadügyminister aláírásával történt és tudvalévő dolog, hogy az ausztriai császár rendelkezést tartott fenn magának a magyar államjószágokra, t. i. az erdőkre s abból különböző alapítványokat tett, melyeknek kezelésére való befolyást is magának személyesen fentartotta. Ennek más indoka nem lehetett, mint annak kimutatása, hogy a horvátok a határőrvidékkel egyetemben folytonosan különös gondoskodásnak tárgyai és hogy azoknak jó hangulatát tovább is fentartani és biztosítani sokkal fontosabb érdek, mint megtartani correcte azt, a mit Magyarország integritása és maga a pragmatica sanctió követel, a mely világosan kimondja, hogy Horvátország Magyarországnak kiegészítő része, hogy ide tartozik, tehát itt másnak, mint a magyar királynak és a magyar törvényhozásnak intézkedési joga nincs, (ügy van! a szélső baloldalon.) Hasonló eset fordult azonban elő a lefolyt nyár elején. Tudva levő dolog ugyanis az, hogy ő Felsége az ausztriai császár meglátogatta némely örökös tartományait és ez alkalommal fényes országos küldöttség ment Horvátországból a bán vezetése alatt, a bibornok-érsek, a patriarcha és minden rendű fontos személyek hozzájárulásával Laibachba. Mit kerestek a horvátok Laibachban ? Mi közük volt nekik ehhez a tisztán ausztriai ünnepélyhez? [Ugy van! a szélső baloldalon.) Hiszen ha oly nagyon ellenállhatatlan náluk a dualismus érzelme, hogy ha a szomszédban érzik Ausztriának fejedelmét, sietni kell nekik üdvözlésére, miért nem mentek Pécsre, midőn ott egészen közeliikben volt a fejedelem? A szomszéd állam fejedelmét üdvözölni mindenesetre nemzetközi actus, ilyenre Horvátországnak külön Magyarország nélkül nincs joga. Az, hogy mégis elmentek, nem volt egyéb, mint ismét kötekedés, tüntetés a magyarhoz való tartozás ellen, tüntetés a mellett, hogy szeretnének a birodalomnak úgynevezett másik feléhez csatlakozni, sorakozni az osztrák tartományokhoz. És daczára annak, hogy ez világos volt, nem volt tanácsadója a koronának, a ki figyelmeztette volna, előre,*hogy üzenjék meg a horvát uraknak, hogy szivesebben fogják látni, ha otthon maradnak. E helyett azonban történt az, hogy ő Felségének az ausztriai császárnak válaszában, melyet a küldöttségnek adott — a mely válaszok, mint tutijuk, a kormányférfiak befolyásával szoktak meg' állapíttatni — hangsúlyozva volt, hogy ő Felségének különös örömére szolgál az ő hű horvátjait láthatni és különös köszönetet mondott nekik. De még világosabban látszik a horvátok irányában követett hagyományos politika abban, a mi most legközelebb közvetlenül a zavargások után történt. Ezeknek a zágrábi mozgalmaknak ugyanis, nézetem szerint, nem az képezi legfontosabb tárgyát, hogy a csőcselék neki ment azon épületeknek és onnan a feliratos czímereket leszaggatta; hanem azoknak valódi jelentőségét az adja meg, hogy az ottani hatóságok és az ottani befolyásos politikai irányadó egyének nem hogy ellene szegültek volna- ezen mozgalomnak, hanem egyenesen hozzacsa tlakoztak, mellette nyilatkoztak. Ez adja meg ezen mozgalomnak egész fontosságát, ez nyomja arra egyenesen a zendülésnek, a lázadásnak jellegét. Hogy a ministerelnök Bécsbe ment, hogy kieszközölje a rend helyreállítását, ezt neki rósz néven egyáltalán nem vettem, mert miután az ottani helybeli hatóságok elmulasztották kötelességüket megtenni, neki egyéb teendője nem volt,