Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-259

£59. orsKágos ülés október 9. 1S8S. 77 kai, hogy ma már sem az udvarnak elnézésére, sem a császári és királyi katonaságnak rokonszenvére, támogatására nem számíthatnak. Ámde vájjon nehe­zebben sikerült volna-e azon meggyőződésre jut­tatni őket, ha azt látják, hogy a magyar belügy­minister, vagy a ministerelnök által ő Felségének előterjesztett s általa kinevezett magyar államférfi intézkedik a rend helyreállításában s hogy e^y magyar királyi biztosnak köteles engedelmeskedni a császári és királyi katonaság minden táborno­kával együtt ? (ügy van! a szélső lalon.) Végre a ezínierek újra kifüggesztettek s a rend helyreállott. Most tehát az a kérdés, mi tör­ténjék ez után ? E végre három határozati javaslat fekszik előttünk. Az egyiket a t. ministerelnök ur nyújtotta be, a másikat Helfy t. barátom terjesz­tette elő, a harmadikat Szilágyi Dezső t. képviselő­társunk adta be; de miután ez positiv javaslatot nem tartalmaz, hanem arra szorítkozik, hogy indo­kolja, miért nem fogadja el a kormány által benyúj­tott határozati javaslatot — ennek méltatásába ez­úttal nem bocsátkozom. A ministerelnök ur határozati javaslatában két dolgot kivan. Az első pontban azt, hogy a kor­mánynak Horvátországban követett eljárását a ház helyeselje, a második pont pedig bizonyos meg­oldási módot foglal magában a czímer kérdésére nézve. Hogy —miután a kormány eljárását hibáz­tattam, ha a határozatijavaslatának első pontját nem helyeselhetem, az magától értetik, a mi pedig a második pontot illeti, arra nézve beszédem további folyamán mondom el véleményemet. Helfy t. barátom határozati javaslata hárora pontot foglal magában. Az első pontban a kor­mány eljárását, melyet a zavargások következté­ben szükségessé vált actió körül követett, törvény­telennek nyilvánítja és rosszaltatni kívánja. Hogy e részben t. barátommal teljesen egyetértek, az az előadottakból már következik. A második pont szerint t. képviselőtársam és barátom, miután — úgymond a Magyarország és Horvát-Szlavonorszá­gok közt törvényesen fennálló államegység okvet­lenül követeli, hogy az a közös jelvényeken is ki legyen fejezve: azt kívánja, hogy a kormány Hor­vátország területén a közös állami hivatalok épü­letein a magyar korona jelvényeit magyar és hor­vát felirattal függeszsze ki. Én t. ház, őszintén megvallom, hogy az állami egység kifejezésére nem tartom okvetlen szüksé­geseknek a felírásokat. Kifejezi, jelenti az állam­eszme egységét a czímer magában: a négy folyó s a három halom a kereszttel szt.-István koronája által fedve. S épen azért s tekintve egyrészt a Dráván túl uralkodó ingerült hangulatot, tekintve másrészt a kibékülés, az egyetértés fontosságát: nem tartanám tanácsosnak a magyar feliratok erő­szakolását. Nem állítom t. ház, hogy a magyar feliratok a kiegyezési törvénybe ütköznének. De miután ugyanazon törvényben a feliratokról említés nincs, miután másfelől a kiegyezési törvény gondolom 57. §-a értelmében Horvát-Szlavonország egész területén a közös állami közegek hivatalos nyelve a horvát; és miután végre az 1868 óta egészen a legújabb időkig követett gyakorlat magyar fel­iratokat nem ismert: nem tehetek róla, de a hor­vát felfogást nem tartom egészen törvényellenes­nek. Epén azért azt látjuk, hogy úgyszólván az egész horvát nemzet és annak képviselői a magyar feliratok eltávolítását kívánják. Ily körülmények közt azt követelni, hogy a kormány mindamellett magyar és horvát feliratú ezímereket függeszszen ki országszerte mindenütt, alig lenne megegyez­tethető az eszélyességgel. Mert meg vagyok győ­ződve, fájdalom, meg vagyok győződve, hogy ezt csak erőhatalommal lehetne, kivinni s csak erőhata­lommal fentartani, a mi Horvátországban az alkot­mányos álkpot helyreállítását sok időre lehetet­lenné tenné; mert tudjuk, hogy ily viszonyok közt a horvátországi képviselők nem lennének hajlan­dók elfoglalni helyüket sem itt, sem a zágrábi or­szággyűlésen. Érdemes-e vájjon, azt kérdem minden elfogu­latlan hazafitól, érdemes-e vájjon azért, hogy Hor­vátországban a közös államépületeken magyar feliratok is legyenek, ily több mint valószínű es­hetőségnek tenni ki ugy Magyar- mint Horvát­országot ? Erdemes-e ilyen ok miatt a fájdalom, létező ingerültséget még fokozni? Érdemes-e külö­nösen akkor, midőn nem tudhatja, nem láthatja előre senki, nem szakad-e reánk ma-holnap az a nagy válság, melyben nem feliratokért, hímem al­kotmányunk, nemzetiségünk, állami életünkért fogunk élet-halál harezot vívni; melyben a haza minden fiának közreműködése becses leend, sok­nak távolmaradása, ellenséges indulati ellenben vesztünket okozhatná? Gondoljunk vissza 1848-ra és 49-re. Azt állítják némelyek, hogy ezen ellenséges indulattal igy és amúgy is számot kell vetni. Kern gondolom t. ház, hogy ezen sötét sejte­lemnek mindenesetre valósulnia kelljen: de ha vannak, a kik ezen aggodalomtól gyötörtetnek, azt hiszem, hogy épen azoknak kellene rajta len­niök, hogy elhárittassék minden, a mi a horvátok­nak panaszra alapos okot nyújthat és kerültessék minden, a mi a létező izgatottságot még növelni képes. Ez által nem gyöngeséget árulunk el, hanem igazságízeretetet tanúsítunk, az igazságszeretet pedig az erősnek tulajdona. És ha lehet kudarczról szó, az nem Magyarországot, nem az országgyű­lést érné, hanem azokat, a kik a magyar ország­gyűlés hire, tudta nélkül saját felelősségükre cse­lekedtek. (Igás!) De ha várakozásunk ellenére azt

Next

/
Thumbnails
Contents