Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-259

74 259- országos ülés október 9 1883. kedélyekre és mennyiben védi meg a magyar állam tekintélyét épen akkor, mikor a magyar állam tekintélye van kérdésben. Meglehet, hogy a tények, melyeket az újságokban olvastunk, nem felelnek meg a valóságnak, de bizonyos az, hogy a mint az újságok előadták, nagyon veszedelmes szine van a dolognak, ügy tudjuk, a válság kitörésekor a ministerelnök ur, a pénzügyminister ur, a horvát bán Bécsbe mentek, hogy együtt tanácskozzanak a közös koronatanácsban a közös ministerekkel. Miután pedig ott a határozatok meghozattak és beállott egy új fordulat, íiogy a horvát bán megtagadta a hozott határozatok végrehajtását, akkor a ministerelnök ur és a pénzügyminister ur újra felmentek Bécsbe és meg kellett várniok a küliigyniinister megérkezését Salzburgból, hogy újra egy közös koronatanácsban állapítsák meg a szükséges teendőket. Ha a tények ez előadásában hiba van, akkor természetesen meghajtom minden rectificatió előtt; de azt kérdezem, hogy ha a tények ily állása oly színben tünteti fel a dolgot — mondom, nem mi előttünk, szélső baloldaliak előtt, hanem a horvátok előtt — hogy Magyarország állami tekintélye kétségtelen felsőbbséggel bir? vájjon ez volt-e a mód, hogy Jellasich traditiói, melyek Zágrábban még élnek, megszüntettessenek ? Igen, a ministerelnök ur győzelemmel tért vissza, de nem ugy tűnik-e fel a dolog, mintha a ministerelnök ur Magyarország nevében mint peres fél ment volna fél Bécsbe és ott Magyarország államiságán kivül álló hatalom, egy felsőbb hatalom döntött volna egyfelől a magyar kormány, másfelől a horvát kormány, egyfelől a magyar nemzet és másfelől a horvát nemzet között. És ha ez igy van, kérdem t. ház: bir-e a ministerelnök ur győzelme nagy jelentőséggel? Az ilyen győzelemre eszembe jut egy igen szomorú viccz, melyet egy franezia híres istentagadó mondott: le qui exenseDieu, c'estqu'ilnexistepas. Az, a mi a magyar állam tekintélyének elismerést szerzett Bécsben, tulaj donkép az, hogy a magyar állam valósággal nem is létezik. A 48-iki ministerek, Batthyányi és Kossuth Lajos nem tudták az elismerést megnyerni Bécsben; mert mint az önálló magyar államnak igazi képviselői, nem is Bécstől várták az eldöntést ügyük számára. (Tetszés a szélső haloldalon.) Az ilyen eredmények után nagy okunk van vigyázni a ministerek eljárására. Én megengedem, hogy a ministerelnök ur védekezése megfelel a tényeknek, megtalálja az okot eljárásaira, de épen ugy megvan nagy oka Polit t. képviselőtársunknak is, mikor azt emlegeti, hogy Bécsben most a délszláv irányzatok védelme nagy tényezőt képez és emlékeztet arra, hogy nemsokára talán nagyon alkalmatlannak találják azt a furcsa alkotmányos helyzetet, a mely annyi bajt, annyi válságot okoz és megzavarja a bécsi körök számításait. T. képviselőház! Hát igy áll a dolog abban az alakban, melyben a kormány azt nekünk előterjesztette. De meg kell mondanunk, hogy az a horvát kérdés tulaj donképen nem az a czímer-kérdés, a mely előttünk áll. A czímer-kérdés igazán véve csak lana caprina, egyedül arra jó, hogy a parlamentet foglalkoztassa. Ha a horvát kérdést a maga valódi alakjában méltatjuk, azt találjuk, hogy nem egyedül a kormányra lehet hárítani a teljes felelősséget az előállott válságért. Igaz, Polit t. képviselőtársunk ezt hibásnak tartja, Azt mondja, nekünk, hogy nagyon ügyetlenül járunk el és eljárásunkkal épen megerősítjük a kormány állását Bécsben, mert módot adunk neki arra, hogy Tisza Kálmán mint a chauvinisticus áramlatok megfékezője tűnjék fel. Hát köszönjük ezt ti. tanácsot, de nem élhetünk vele. Igen különös tanács, ha ezt nekünk adja, nekünk, kikről bizonyosan jól tudja, hogy ha kívánjuk is Tisza Kálmán megbukását, épen nem oly okok által akarjuk ezt elérni, a melyek állását Bécsben meggyengithetnék; nagyon jól tudja, hogy Bécsben az az erőssége, mi előttünk legnagyobb bűne s ha azt találja, hogy túlliezitáljuk a kormányt chauvinismusban, bizonyosan nem lehet szándékunk, hogy túlliezitáljuk Bécs kegyeért való versengésben. Ha a bajt valósággal meg akarjuk jelölni, akkor ki kell mondanunk, hogy az 1868-ki kiegyezés Magyarország és Horvátország összetartozását hamis alapra fektette. Jól tudom, azt fogják találni, hogy mikor ezt a kérdést felvetjük, igen kényes térre lépünk, tudom súlyos ellenvetésekkel kell megküzdenünk. A ministerelnök ur azt mondja, hogy nem kell most azt a czímerkérdést összezavarni más kérdésekkel. De hát mikor vessük fel azt a kérdést, ha nem akkor, midőn az események szembeszökővé teszik a tanulságot? Értem a ministerelnök ur aggódását, hogy előbb az izgatásokat kell Horvátországban lecsillapítani, ele csakugyan hiszi-e, hogy a czímer-kérdés elintézése meg fogja szüntetni az izgalmakat Horvátországban? És ha a kérdést úgy intézzük el, a mint a ministerelnök ur javasolja, a meghátrálással teremtünk-e módot és alapot arra, hogy később a horvátok irányában jobban érvényesítsük követeléseinket? S még különösebb ennek hangsúlyozása a pénzügyminister ur részéről, a ki egyenesen sürgősnek találja más kérdéseknek elintézét s a-aért tajánlja, hogy a ez ím er-k érdest gyorsan engedékenységgel intézzük el. Vájjon az a mostani capitulatio, érdekeinknek minden elhallgatása nagyon alkalmas-e arra, hogy későbbi tárgyalásokban Horvátország irányában fölényt gyakoroljunk? S itt azt a megjegyzést keli tennem gr. Appouyi t. képviselőtársamnak remek beszédére, hogy