Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-283

438 283 országos ülés deezember 12. 1883, dicsőséget. Távol tartottam magamat. r

És ép azért szólalok most fel t. ház, mert midőn felmerült azon gyanú, hogy Verhovay Gyula sikkasztott, láttam, hogy az összes sajtó egyhangúlag már a vétkest is kimondotta reá. Azon lapoknak hireit, melyeket addig megvetettek más lapok és melyeket addig revolver-lapoknak neveztek, ugy vették át, mint teljesen igazakat és közölték. Engem is megdöbbentettek először a hirek és én azért szólalok fel, mert én azon hirek hatása alatt voltam és az egész journalistika összemííködése folytán én is vétkesnek tartottam egyideig. De ugyanazon journalisták, a kik bennem a vétkesség iránti hitet megerősítették, ki is józanítottak, mert mindenféle hirek közt, hogy ezt sikkasztott, azt sikkasztott, egyszer olvasom, hogy a hatvani-utczai zavargások alkalmával elesett Schwarz nevű fiatal ember anyjának is jött adakozás és ezen adakozásokat is elsikkasztotta Verhovay. Köztudomású pedig, hogy Verhovay akkor halálos beteg volt. Senki se czáfolta meg e hirt. Pedig a szerkesztők, a kik akkor az ő lapjánál voltak, most más lapoknál vannak és minthogy teljes lehetetlennek tartom, hogy az, aki halálosan megsebesítve feküdt, sikasztott volna: Ő reájuk is, a kik akkor ott szerkesztők voltak, e vádból árny hárul és ők még sem czáfolták meg e vádat. Ez megősítette én bennem azt, hogy ne higyjek most már egy szót sem abból, a mit előbb hirdettek s ez vezetett azon helyes útra, hogy nemondjak Ítéletet a felett, a ki csak gyanúban van, de a ki bíróilag elitélve nincs. Felszólalok tehát azért, mert két áramlatot látok. Egyik az, mely minden erővel dicsőíteni és magasra akarja emelni a sajtóban az eszlári perben szerepelt védőket: a másik áramlat pedig viszont földre akarja tiporni az azon perben szerepelt védőknek legélesebb kritikusát. En, t. ház, soha nem akarom azt, hogy bűnös büntetlenül elmenekülhessen, de abba sem egyezhetem bele, hogy csupa gyanúból valakit elitéljenek. Ezen okok azok, melyek engem arra indítottottak, hogy felszólaljak, azon mély elkeseredés, azon mély bántalom hatása alatt, hogy láttam, hogy az összes journalistika kárörömmel vétkesnek declarálja azt, a ki felett még ítélet nem mondatott. Kötelességemnek tartottam felszólalni, mert látom, hogy az egész országban egy journalista sincs, ki intené a közönséget: vigyázzatok Ítéletetekkel, az Ítélet még nincs kimondva, az illető csak gyanú alatt áll. Nagy fájdalmat kell az oly embernek érezni, kit, mint említettem, néhány nap előtt még tömjéneztek, mert látták, hogy hatalmas és féltek tőle és mikor tapasztalták, hogy porba van sújtva, már kimondják rá az ítéletet. Én ezt az elégtételt akarom neki megadni. Bűnös-e vagy nem, azt majd a bíróság fogja megmondani. De az iratokba betekintettem és láttam, hogy ott igenis van hiba. Már maga az államügyész S is eltért a törvényektől. Az államügyész a helyett hogy a bíróságnak adta volna át az ügyet, átadta a rendőrségnek, pedig a törvény világosan szól, hogy ott, a hol bíróság van, azt a bíróságnak kell átadni. De a főügyész czélszertínek látta az ügyet a rendőrségnek átadni és miért ? Mert igen természetes, a rendőrség utján a gyanúsítottat százszorta inkább meg lehet zaklatni. Mindenféle hirek közöltettek az újságokban. Az államügyészi hivatal nem állami hivatallá vált, hanem tudakozóintézetté. Az újságok ezen hivatal közvetítésével közölték, hogy ezt vallották most, vagy amazt. Itt az előadó ur tiltakozik az ellen, hogy az iratokat felolvassák; és honnan kapták az újságok a tudósításokat? Mind az államügyésznél tett vallomásokra hivatkoztak, tehát a mi terhelő, a mi nem áll, a mi nem igaz, azt szabad az államügyészségnek közvetítésével nyilvánosságra hozni, de a mi az igazat felderíti, azt felolvasni sérelmes dolog. Itt nem látok igazságot és csak a zaklatás ösztöne által látom indokolva az ily argumentatiót. Hát miben áll a dolog ? A csángópénz elveszett, elsikkasztották — mond ják. Kértem, hogy Verhovay ur nyilatkozatát olvassák fel. Verhovay ur nyilatkozatában azt mondta: uraim, mondjátok meg mi pénz hiányzik, én vagyok a felelős, kifizetem. (Mozgás.) Volt egy ügy, mely sokáig tartott. Nem rég zajlott le egy botrányos dolog, mely befejezését még ma sem érte el. Itt volt a kisbirtokosok földhitelintézete. Az élén álló kifizette a károkat, a dolog elsimult. Ki merte mondani, hogy ő is ép oly sikkasztó, mint a többi, pedig élén áll az ügyeknek, ép ugy, mint Verhovay a saját szerkesztése alatti lapnak és még sem volt ember, a ki vádolta volna. Tehát tagadnom kell itt is azon következtetést, hogy mert az ügy élén állott, ő is részes. Tagadom azt, a mit az államügyész következtetésként levon, hogy mert Verhovay a szerkesztőségben megfordult, tehát tudnia kellett a dologról. De az iratok közt e mellett még Wilkensnek ellenkező nyilatkozata van, mert a midőn kérdeztetett, vájjon tudomással birt-e Verhovay arról, hogy ő a pénzt üzleti czélokra felhasználta, azt nyilvánította: tudomással az általa adott bonokról, de tudnia kellett, hogy ha nekem pénzt ad, azt üzleti czélokra felhasználom; Verhovay Gyulával azonban soha nem beszéltem, hogy én a bonokra kapott összegeket üzleti czélokra felhasználjam. Polónyi Géza: Hát a szabadságszobor ? Almássy Sándor: Tessék felhozni, majd felelek rá. Tudom én jól, hogy Polónyi Géza képviselő ur is üldözi Verhovay Gyulát s azért kénytelen voltam ezt közbeszólására megjegyezni. Polónyi Géza: Azután majd szót kérek. Almássy Sándor: T. ház! Wilkens tehát azt mondj a, hogy Verhovay Gyulának arról nem volt tudomása, hogy a pénzeket magánczélokra felhasználja, már pedig neki érdekében lett volna azt állítani, ha az igazsággal összeütközésbe akart \ i