Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-270

270 országos filé*, aovember ÍM. 1833. 037 nem lehet egyetlen egy embernek sem nélkülözni | s különösen a politikai téren nem. De ha a compromissumot kárhoztatjuk, akkor azt csak oly értelemben lehet tenni, mint azon elvnek principiis obsta, túlhajtását. Valamint az, hogy principiis obsta nem jelenti, hogy valakinek semmi elve sem legyen, épen úgy, ha az opportunitás túlhajtatik, nem következik az, hogy e túlhajtás is czélszerű. Ezen értelemben tettem megjegyzésemet és azt hiszem, hogy t. képviselőtársam meg fogja engedni, hogy ez nem elitélése a dolognak. En azon indokokat, melyeket felhoztam arra nézve, hogy a szőnyegen levő javaslatot el nem fogadhatom, szerény véleményem szerint épen a helyes opportunismus forrásából merítettem. En elfogadom azt, a miről tudom, hogy az része egy későbbi teendőnek, a miről úgy vagyok meggyőződve, hogy az egy lépés a czél felé, a melyet kitűztem: de soha sem fogadom el azt, a melyről ugy vagyok meggyőződve, hogy ha azt a lépést megteszem, akkor eltávozom ezélomtól. {Ugy van! a szélső hálóidálon.) Ez felfogásom szerint nem lenne helyes opportunitás, hanem helyesen vett értelemben épen ennek ellenkezője. Arra hivatkoztam, hogy a magyar képviselőház egy évtizeden át folyton, nyíltan, mindig a kötelező polgári házasságot követelte. Hát azt fogják most állítani, hogy az mind csak az elven való nyargalás volt? Azt fogják állítani, hogy akkor a helyzet szüksége, a kor követelménye, a bajok orvoslása, igénybe nem vették az illetőknek figyelmét ? Hiszen azok között, a kik azt sürgették, a kik a mellett folytonosan harczoltak, közéletünk legkitűnőbb egyénei vannak. Az opportunitás csak az óta vagy akkor keletkezett-e, mikor ezen javallathoz hozzájárultak? En azt hiszem, udvariatlanságot tennék és gorombaságot mondanék, ha azt tartanám, hogy ők már akkor a helyes opportunitás elvét nem vették figyelembe, ha azt mondanám, hogy nem indultak ki abból, hogy mi szükséges, hogy min kell segíteni, hanem csak abból, hogy egyszerű theoriákat kell a világba bocsátani. Ezt én nekik tenni nem akarom, de viszont meg fogják engedni ők is, hogy arra, hogy ma más legyen az opportunus, - helyes, a szükséges, be kellett volna bizonyítaniuk legalább azt, hogy ma egészen más a helyzet, mint volt akkor, hogy most azok a bajok, amelyek akkor léteztek, többé nem léteznek; hogy az orvoslásnak azon eszköze, mely akkor helyes volt, ma helytelen, vagy relatíve, a mai viszonyok között helytelen. Ily bizonyítást azonban hiába keresnénk azon beszédek között, a melyeket e vitában hallani volt alkalmunk s ebből én azt következtetem, hogyha 1868-ban, 1870-ben és 1874-ben egyedüli eszköznek azon bajok megszüntetésére, a melyek között pedig az a házassági akadály is foglaltatott, melyről most szó van, a kötelező polgári házasságot tartották s ezt han| goztatta a ház: akkor ma semmi indok sincs arra

t hogy azt elvessük magunktól és ily kivételes törvénynyel álljunk elő, mely már csak azért sem fogadható el, mert hiszen nem fogjuk tagadni azon elv helyességét, hogy oly törvényt, a melyről be van bizonyítva, hogy csak a bajokat fokozza, elfogadni nem lehet, nem szabad. Kötelességem volt ezt kiemelni; annyival inkább, mert minden oldalról hangoztattatott, mintha azok, a kik az én indítványomat pártolják, nem vették volna figyelembe az opportunitás elvét, hogy mi szükséges, mi a helyzet követelménye. A mindennel való megalkuvás oly szélsőség, mint hogy semmivel sem alkudjunk meg. Én az egyik szélsőséget ép ugy kárhozatosnak tartom, mint a másikat; deákkor a szélsőségben nem mi vagyunk, hanem azok, a kik nem tudják álláspontjukat indokolni és kimutatni azt, hogy a helyzet megváltozott, hogy a viszonyok egészen máskép állanak ma, mint akkor. Hogy a helyzet nem változott, arra vonatkozólag mindenekelőtt kötelességem különösen arra reflectálni, a mit most felhoztak ezen javaslat mellett: hogy hiszen hány meg hány eset lesz majd, a mikor bizonyos házasságok nem törvényesíthetők. Ezen helyzet t. ház, szintén létezett akkor is, a mikor Deák Ferencz, a kiről pedig nem lehet mondani, hogy a körülményeket tekintetbe nem vette, szintén a kötelező polgári házasságot tartotta szükségesnek és egyedül helyesnek azon bajok megszüntetésére. Akkor is felhozatott, hogy külföldre kénytelen menni, a ki itt ném kötheti meg a házasságot. Tehát ebben sem változott a helyzet. Ha azon t. képviselő urak most ilyen indokokból eltagadják a javaslatot, miért nem állottak elő akkor is azon véleménynyel, hogy legalább ezeket a bajokat szüntessük meg előbb, azután menjünk át a polgári házasságra? Pedig akkor ép oly jogosan mondhatták volna, mint ma. Az eltérés köztük és köztünk nem áll egyébben, mint abban, hogy mi nem tartjuk lépésnek e törvényjavaslatot azon czél felé, nem tartjuk alkalmas eszköznek azon czél elérésére, ők pedig annak tartják. De ha annak tartják, kérdem, hogy tekintve indokaikat, tekintve mindazt, a mit felhoztak : nem évtizeden keresztül ugyanazon okuk lehetett-e ugyanígy eljárni és vélekedni? Mert azon javaslatot, melyet például Helfy t. képviselőtársam pártol, épugy lehetett volna előterjeszteni akkor, mikor a kötelező polgári házasság behozatalát követelték. És miért nem állott elő akkor senki azon indítványnyal, hogy előbb csak egy kérdést oldjunk meg belőle, csak arról gondoskodjunk, hogy ne kelljen külföldön a házasságokat kötni? És itt t. liáz, áttérhetek azokra, a miket a t. előadó ur mondott, de előbb még a helyzet jel-