Képviselőházi napló, 1881. XII. kötet • 1883. április 10–május 28.

Ülésnapok - 1881-225

225. országos ülés április 14. 18S3. 91 sérőjétől: „Minő uri család az, mely boldog házi körében, e magányban éli minden fény és pompa nélkül napjait?" azon feleletet nyerné : „„Ez a magyar királyi család, királyi palotájában"*. „ „Hogyan ?! hát nem őrzik katonák, nem veszik körül nálatok a rend- és csendőrök ezrei, kémek légiói királytok személyét és székhelyét?"" „Oh, igen, mi is őrizzük királyunkat, de őrségét a népek milliói képezik és ha az ország bármely pontját is szerencsélteti látogatásával, mindenütt hívei táborának közepében van és érzi magát, mert mint költőnk mondja : „védelmére minden honfi karja készen áll". És ha ez tovább folytatott útjában Bécsben kiszállva, egy általános tiszteletet gerjesztő katonai alakot a közönséges használatra szolgáló vasúti kocsik egyikéből szinte kilépni és mint mindenkit, kinek vesztegetni való ideje nincsen, gyorsan haladva látván, kérdezni találná útjába eső első bécsi polgártól: „Ki azon katonai alak,ki előtt mindenki a legmélyebb tisztelettel meghajlik?" „Az a fő Hadúr, Ausztria császárja". „„De hát miképen van ez ? hol van testőrsége, mely fogadja kiszállásánál és mely fedezetét képezi, midőn a város utczáin tovább robogtad ? „„Testőrsége mi vagyunk, Bécs főváros polgárai, Ausztria lakói, a monarchia népei"", a lenne válasz. Boldog fejedelem, ki népeinek bizalmát enynyire meghódítani tudta, boldog, irigylendő nép, melynek élére a gondviselés egy ily alkotmányos érzületű jó fejedelmet állított; és ha király és nép között ily harmónia létezik, ott ahhoz, hogy egy ország virágzó, gazdag, fejedelme hatalmas, ellenségeitől tisztelt, rettegett, polgársága pedig vagyonos és megelégedett legyen, mi kívántathatnék más, mint hogy az illető nemzet képviselői teljesítsék kötelességüket és annak élén egy oly erélyes tetterős, előre törekvő, nemzeti nagy czéloktól vezérelt kormány, mint a nemzet kétségbevonhatlan bizalma által támogatott jelenlegi álljon, mely könnyítse a fejedelem uralkodásának nehéz gondjait és mely iránt „a nemzet, mint Fox monda, annyi bizalommal viseltethessék, mennyi ragaszkodással van az ily nemes fejedelem iránt". És miután a bizonytalan jelen és még bizonytalanabb jövő méhében, mint az egykori római senatorok tógája, békét és háborút rejt, lehetetlen e kérdéssel is ez alkalommal röviden nem foglalkoznunk. Nekünk béke kell! Mi békét akarunk, mert, mint Deraosthenes monda olynthi beszédeinek egyikében „ha az államok szabad akaratától függ és hatalmukban áll a békét fentartani, ezt tenni kötelességük". De nekünk csak becsületes, érdekeinknek, államiságunk csorbítása nélkül fentartható béke kellett a múltban, kell a jelenben; a szégyent, a megaláztatást, a béke árán megvásárolni szolgalelkek bűnös meghunyászkodása lenne; mérje ezt reánk, ha kell, az ádáz sors, de a caudini járom alá egy szabad népnek sem szabad büszke nyakát meghajtani, mielőtt fegyvere a véres csatákban ketté nem tört, karja el nem zsibbadt és a végkimerülésig küzdve, kötelességét a harcz, a becsület mezején hazája és a trón iránt le nem rótta! Nekünk Magyarország népeinek nem kellett, nem kell más birtoka, más földje, de a mienket se bántsa senki, mert ha ezt tenni bárki is merészelné, azon választ nyerhetné, melyet Tullus a volscok vezére kapott, mikor a rómaiaktól egyes részek átengedését követelte, hogy „meglehet, a volscok lesznek az elsők, kik fegyvert ragadandnak, de az utolsók, a kik ezt leteendik, a rómaiak lesznek". És ha bárhonnan jönne is a „támadás, ki akarná tagadni, hogy akkor, mint egj római consul monda „justum est hélium et pia arma, quibus nisi in armis spes est", azaz igazságos a háború és szentek a fegyverek, kiknek másban, mint ezekben, egyedüli reménységünk lehet. És azért ezen okuljanak a szomszéd államok irredentistái, mert maguk az államok közös érdekeiknél fogva már a principio és utilitate ellenségeink nem lehetnek már azért sem, mert a teljesített s már fentebb jelzett jó szolgálatokért jó viszonyban élünk azokkal, mig Oroszország Plevnát és Griviczát azzal hálálta meg, mivel a legyőzött ellenséget büntetni szokás, hogy minden előbbi conventio s a románok minden tiltakozása daczára elfoglalta Bessarabiát. És mivel indokolta Gortsakoff ezen minden nemzetközi jogot kigúnyoló eljárást? mivel akarta ezen rút hálátlanságot eltakarni ? Az által, hogy „ezzel az elhunyt Miklós czár szellemének tartoznak" ! . . . mintha bizony e szellem elébb kívánt volna kielégítést, mint azon sok hős szelleme, kik századokon keresztül hazájuk védelmében, a csaták mezején elestek és szabadságának érdekében, mint martyrok elvéreztek, kik nem rég azelőtt a griviczai erőd sánczait testeikkel boríták el, melyeken keresztül az oroszok a hősiesen védett Plevna elesése után utjokat tovább folytathatták százados törekvéseik, vágyaik Meccája — Konstantinápoly felé. És hol lappangott ezen szellem akkor, mikor Oortschakoff 1877. ápril 16-án a Romániával kötött conventiot irta alá, melynek 2-ik pontjában kötelezte magát, miszerint „ennek integritását fentartani fogja" ? Már Romániának ezen nem rég múlt—utolsó — történetéből is látszik, hogy az orosz politika előtt nincs semmi szent, hogy ott, hol erővel nem győzhet, pénzvesztegetéssel szokott hatni, mint ezt X. Péter, Katalin tanácsára a kivánt eredménynyel tévé, hol pedig adott szavában nem biznak, kész annak, általa aláirt szerződéssel hitelt szerezni, melyet azután szellemek idézésével, mint 12*