Képviselőházi napló, 1881. XII. kötet • 1883. április 10–május 28.

Ülésnapok - 1881-221

221. országos ülés április 10. 1S83. 9 van már a maga eljárása, a melyre folytonosan visszatérnek, bármily törvényjavaslatban igyekeznek ők a maguk irányának érvényt szerezni akarni, mindig egy és ugyanazon eljárást alkalmazzák, t. i. azt, hogy divide et impera. Már mikor a t. vallás- és közoktatásügyi minister ur azt a lithographált törvényjavaslatot contemplálta, már akkor kihagyott bizonyos osztályozásokat, a melyek sérelmesek lehettek volna, például a t. túloldal katholikus férfiaira nézve, vagy például a clericalis szinezetíí velleitäsai tekintetében. Azon oldalról igy biztosítva volt. Midőn a IS napi általános vita itt felidézte a szenvedélyeket, mikor itt már a szenvedélyek nyilatkoztak, mikor a kormány látta, hogy átmehet a társadalomba, baj lehet belőle, mit csinált"? Akkor ismét conventieulumot hív össze és meglapulásra birja az ellenzék bizonyos férfiait, a kik lizonyos tekintetben nem valami kiváló érzéket tanúsítanak. Ezeket a hangokat már hallottuk. Ez t. ház, azon eljárásnak az eredménye; de a íaeit t. ház az: hogy a szenvedélyek ki voltak szólítva, azok itt a házban összeütköztek és a társadalomban tapasztalható a visszavonás. Mindez elkerülhető lett volna. A kormány meg fogja nyerni a csatát itt a parlamentben, azt tudjuk mindnyájan. Ezen törvényjavaslat törvényerőre fog emelkedni; de hogy vájjon el fogja-e enyésztetni azt, a mit kiszólított a társadalomban, azt én nagyon kétlem. A csata itt meg lesz nyerve. Ámde. nem is volt volna szükség Thaly Kálmán t. képviselőtársam tegnapi beszédére ; fel fognak emelkedni ezen hangok a zsinatokban és az iskolákban magukban. Nem kell orré felszólítás sem, ez magában a dolog termeszében rejlik. Majd később reá fogok térni az autonómiának magyarázatára ugy, a mint én azt felfogom. Mert nyíltan bevallom, hogy én a felekezeti, a vallásos dolgokban bizony indiíferens vagyok; nekem az ily dolgok egyetlen egy éjszakámat sem rontották el, soha fejfájást nem okoztak; mert én a vallást mint olyant és a maga fejlődése szerint, nem tekintem egy város egyházának érdekei szempontjából, sem egy felekezetnek szempontjából, hanem tekintem mint egy factort, a mely az emberiségben lüktet, a melynek megvan a maga fejlődése. Erre is reá fogok térni. De addig t. ház, ha már az autonómia felvettetett, azt kérdem, hogy voltaképen mi különbség van az eredeti szerkezet és a Zsilinszky Mihály t. képviselőtársam módosítványa között?Én bevallom, hogy semmiféle különbséget nem találok a lényegre vonatkozólag, hanem csak a hangra vonatkozólag és arra a bizonyos begöngyölő eljárásra, a mely ugy veszi ki magát, mint az az édes bor, a melybe a keserű pilulát be szokták tenni. A mi t. ház, az általános vitában kiszólította KÉPVH. NAPLÓ. 1881 — 84. XII. KÖTET. az élességet, az az volt, hogy a kormány az ő biztosa számára követelte a vetó-jogot, t. i. azt, hogy a bizonyítványok sem a tanári testületek Ítélete alapján, sem pedig az iskolai főhatóság, hanem csak a kormány Ítélete alapján adassanak ki. Tehát az, a mi a vizsgálatnak voltaképeni eredménye, t. i. a bizonyítvány érvényessége a kormánybiztos kezében volt letéve. Az utolsó fórum maga a minister volt, a ki csak meghallgatta az iskola főhatóságát. Tehát ez volt az eredeti szerkezet, melyre nézve elismerem, hogy az az állam számára mélyen beható intézkedési és ellenőrzési jogot vindicált. Az új alap meg azt mondja, hogy a biztos a jegyzőkönyben fejezi ki a véleményét és megakadályozhatja a bizonyítvány kiadását s jelentést tesz a ministernek, a minister értesíti az egyházi főhatóságot, de ez köteles a ministernek jelentést tenni. De hát t. ház, hisz épen az ütközik bele az autonómiába, hogy a végeredményre a bizonyítvány érvényességére nézve nem határoz függetlenül, hanem az bizonyos, hogy akár az aláírás megtagadása, akár a gyűlésben a jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozat, mindegy, mindenik az autonómiába ütközik. (Ugy van! a szélső haloldalon.) Megígértem tisztelt ház, hogy elmondom nézetemet az autonómiáról. Én értem, hogy miért ragaszkodnak autonómiájukhoz a protestánsok nem csak itt, hanem a világon mindenütt, melyet csak azon esetben adnának fel, ha több szabadságot s több függetlenségi jogot nyernének, mint a mennyinek birtokában vannak; olcsóbb díjért a világon sehol fel nem adnák az autonómiát. Az természetes, hogy itt nem adják fel a protestáns testületek autonómiájukat oly kormánynyal szemben, mely destructiv irányt követ, mely mindig minél több jogot követel, mi pedig ezzel szemben annál inkább követeljük függetlenségünket. Ily körülményekkel szemben, midőn a culíusminister maga is kénytelen bevallani, hogy azon díszes állás, a melyet elfoglal nem confessionális, mert a tisztelt minister úron nagy súly nyugszik: a katholikus felekezet súlya, mely felekezet könnyen elbánnék a ministerrel, a ki confessionális álláspontra helyezkedni merészkednék, hogy — mondom — ily ministerrel szemben autonómiájukra féltékenyek a protestáns testületek, azt nagyon értem. Mert ily kormányzattal szemben az autonómia nem csak önrendelkezési jog, hanem önvédelem. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ez most épen oly indokolt — mint később ki fogom mutatni — mint a mennyire indokolt volt az absolutismus idejében. A t. kormány s kivált annak t. elnöke a történelemtől egy dolgot nem tanult meg és ugy látszik, azt nem is akarja megtanulni, vagy ha megtanulta is, nem alkalmazza. A történelem tanúsága szerint a legveszedelj mesebb dolog oly intézményekhez, vagy oly fac1